„Nemcsak az a fontos – írja Zlinszky tanulmánya bevezetőjében -, amit mondunk, hanem az is, hogyan mondjuk, minő alakot, minő hangot, minő színezetet adunk mondanivalónknak, egyszóval: minő stílusban fejezzük ki magunkat? Ez tulajdonkép a stilisztika föladata: a kifejezés formáinak vizsgálata… Az eufémizmus a stilisztikának az a fejezete, amely arról szól, miként igyekszünk kifejezéseinket módosítani akkor, ha énünket nem érvényesíthetjük szabadon, ha érzelmeinket korlátozni, leplezni, esetleg egészen el is kell nyomni; ha felsőbb hatalmak, ha a társadalom, ha környezetünk, akikhez beszélünk, akitől függünk, éreztetik ránk hatásukat.” Kutatásait az ókori görög, majd a francia és angol irodalom tanulmányozásával bővítette. Természetesen Arany és Petőfi nyelve a minta számára. Nagy hatású tudós volt. A 2002-es kiadású A magyar stilisztika útja c. kötetben (sajtó alá rendezte: Szathmári István) megjelent, a stílustörténeti időrend szerint összeállított 12 tanulmányból hat szerzője Zlinszky Aladár. A bevezetőben azt olvashatjuk, hogy (a 20. század első felének) „e korszaknak, de talán egész stilisztikairodalmunknak is egyik legkiemelkedőbb egyénisége Zlinszky Aladár.”
A magyar nyelv hete alkalmából méltán esett szó szülővárosában kiváló munkásságáról.
Kortársa, Kosztolányi Dezső így figyelmeztetett a Pesti Hírlapban (1935. május 12.): „Az írói szabadság nem azonos az írói szabadossággal. Lehet, hogy olykor följajdul az egyéni érzékenység és hiúság, de az ő fájdalmánál sokkal fontosabb tizennégymillió ember szellemi kincse, a nyelv, melyet senki se lomposíthat, szennyezhet, szürkíthet, butíthat és ronthat büntetlenül.” – Megszívlelendő intelmek napjainkban is.
