Kedves Szabadság tér!

Azután eltelt egy hét, egy másik városban a nagymamánál. Hazaérve ismét felpattantunk a járgányokra, hogy találkozzunk Veled. Az üvegtörmelékek csak futólag jutottak eszembe, biztos voltam benne, hogy járt azóta Nálad egy takarító brigád. De nem így történt. Most dühvel vegyes sajnálattal és meg nem értéssel vettem tudomásul a (meg nem) történteket. Igyekeztem, hogy a felháborodás ne kerekedjék felül bennem, de ismersz már régóta, tudod, hogy nekem ez nem megy olyan könnyen…
Most be kell valljam, hogy ez volt az oka annak, hogy olyan sokáig Feléd se néztünk. Aztán jött a hétvége. Együtt a család, az idő is engedi, sétáljunk egyet a városban. Már egy hónap telt el az első eset óta. Ahogy közelítettünk Hozzád muszáj volt előre menjek, mint egy anyatigrisnek feltérképeznie a területet. Te ott voltál. Te tudod. Ismét vissza kellett fordulnunk. Te megérted, hogy nem engedhetem Hozzád a pici gyermekeimet, mert bármikor eleshetnek, és az üvegtörmelékkel borított burkolat erre nem a legjobb…Megértheted, de tenni ellene nem tudsz semmit. Hogy ki tehet? Hogy miért nem lát egy köztér hetekig seprűt és lapátot? Ez most itt egy nem költői kérdés! (A nem költő választ vár.)