Hónapokkal később aztán el is mentem hozzá a Pigalle környéki kis manzárd-lakásába, ahol 1956 óta lakott, és a nagy mackós, ősz hajú még nagyobbnak és mackósabbnak tűnt ebben a kis térben, szeme még huncutabbnak – otthon volt. (…) A szoba közepén kis asztal állt és rajta egy üveg Portói bor és két mandulás croissant ült. A croissant a sarki patessier-ből jött, ma délután sütötték – mondta. Azután – mintha ez már megszokott lenne, – elővette a rajzpapírt és a vastag fekete grafitceruzát, elkezdett rajzolni, miközben invitált a Portóira és a mandulás croissant-ra. Mindkettő mennyei volt – a további invitáció szükségtelen. Négyszer-ötször ültem, míg végül elkészült a portré. Közben egyre többet mesélt barátokról, ’56-ról, mamájáról, Ceglédről, a Beaux-Artról és az ő Párizsáról. A részletekre nem emlékszem, a történetek háttérré váltak abban a mindent átfogó érzésben, hogy jó volt ott lenni, hogy volt Dodo létében, jelenlétében valami izgalmas, mágikus, nem mindennapi. (…) Dodo lénye, a Portói, és a mandulás croissant még számtalanszor visszavonzottak a Pigalle-i manzárdszobába, ahol lassan előkerültek alkotásai és a hozzájuk fűződő történetek, (…) a spirituálist és a profánt oly könnyedséggel vegyítette, hogy minden természetesnek és tisztának tűnt – mint ő maga és környezete. Aztán útjaink elváltak, de leveleztünk közel haláláig. Írta, hogy otthagyta Párizst, beköltözött egy kastélyba (Ussel, Ventadour-ház) és a helyi polgármester jóvoltából végre csak azt csinálta, amit szeretett, nem voltak többé egzisztenciális gondjai. Megtalálta Suzanne-t (S. Rebeix szobrász) is, aki gondviselője lett. Betegsége és korai halála ellenére, élete – szememben – irigylésre méltó volt. Azt élte, amiben hitt. (…)”
A néhai gimnazista, párizsi és usseli művész, a „szebbik nem” nagy tisztelője válogatott munkái láthatók a DUO Galériában április 2-től. Újházi György társaságában egy jó pohár „ceglédit”, valamint tárlatvezetésemet is élvezhetik április 10-én, szerdán 18 órakor.
