A sírköveken neveket olvasok. Évszámokat. Olykor vigasztaló mondatot. Mit lehetne még?
Ibsen drámájában egy falusi legény élete végén azon tűnődik, mit is írhatna, írnak majd sírjára? Akkor döbben rá: élete üres volt, eredménytelen, sem szent, sem gonosz nem lett belőle. Kinek hiányozna, ha meghalna? Sírján a keresztre csupán ennyi kerülhet: „Itt nyugszik Senki.”
Vajon szeretteink sírjára a név, a számok helyett vagy mellé mit írnánk? Mi volt életük lényege? – Ősz-fehér nagymamám sírjára ezt írnám: Jóság. Hittanárom síremlékére vésném: Öröm és áldozat. Albert Schweitzer fölé: Tisztelet az Életnek. – Kérem, folytassa e „játékot” az olvasó, amikor rövidesen szerette sírjánál áll. Rá kell jönnünk, csak annak van mit írni nyughelye fölé, aki szeretetben élt. A halálon túl is csak akkor valaki, ha szeretetben élt.
Nézem a virággal borított sírokat. Egyszer köztük lesz a miénk is. Név, évszám…. és mellette? „Senki!” Vagy: „szeretett!”?
Lukács evangélista örökíti meg azt a jelenetet, amikor a tanítványok sikeres munkát végezve Jézusnak dicsérettel, büszkén számolnak be. Várják az isteni Mester elismerését. Ám Ő arra inti őket, ne sikeres tetteiknek örüljenek, ” hanem annak, hogy nevetek föl van jegyezve a mennyben. „(Lk 10,20)
Már most járom a temetőket. Neveket olvasok, évszámokon tűnődök és azon, mennyivel többen nyugszanak itt, akiknek nevüket, – emléküket! – elmosta, eltüntette az idő. Nagy úr a feledés! Hirosima gránitján elégett ember árnyéka talán még ott van. Majd eltűnik. De akinek Isten nevét beírta az Élet Könyvébe azt ő őrzi az örökkévalóságban. – Mit szeretnék? Az már nekem kevés, hogy nevem sírkeresztre véssék. Nem remélek, nem remélhetek kevesebbet, mint hogy Isten írja nevem az Élet Könyvébe…
