Mindezek a kedves emlékek mellett, hatalmas lehetőséget is köszönhetek a PIMI-nek. A Szolnoki Szigligeti Színházban tavaly a Made in Hungária című darabban megformáltattam Gretchen-t, az egyik német lányt. Egy álmom vált valóra. Egy színpadra léphettem azokkal a színészekkel, akiket addig csak nézőként figyeltem. A próbafolyamat, a készülődés az öltözőben, a beszélgetések a szünetben, a nézőktől kapott taps mind megerősített abban, hogy ezt akarom csinálni. Amikor csak tehettem, beültem egy páholyba, és figyeltem. Néztem, hogy formálják meg a színészek a szerepüket, hogy születnek meg a karakterek, hogy instruál a rendező, majd izgatottan tettem meg első lépéseimet a szolnoki színpadon. És azt csináltam, amit a „nagyok”. Énekeltem, táncoltam, és észrevétlenül részese lettem annak, amire mindig is vágytam. Nagy örömömre folytatása is lett. Idén A salemi boszorkányok előadásban Suzanna Walcott bőrébe bújva már ismerősként tértem be a színházba. Jó érzés volt újra találkozni a színészekkel, akik örömmel fogadtak, újra betérni az öltözőbe, és belekezdeni valami izgalmasba. Nagyon élvezem ezt az előadást, melyben lehetőségem adódik, hogy más arcomat mutassam, mint eddig. Napokon belül pedig jön a következő feladat, váltott szereposztásban a Patika című darabban én lehetek Rebeca. Tavaly mikor először léptem át a színház küszöbét, bizsergető érzés volt. Gondoltam, az újdonság miatt. De ez idén sem volt másképp, és a következő darabra készülve ismételten ezt érzem, hisz minden szerep újdonság, és minden egy egyes alkalommal érzem, bizonyítanom kell.
Pár éve olvastam egy gondolatot, mely nagyon megragadt bennem, és az elmúlt időszakban minden nap éreztem saját bőrömön igazságát. „ A tehetség munka nélkül nem más, kidolgozatlan nyersanyagnál.”
