Végakarat – (az utolsó szó jogán)
nem kell csinadratta, kenetteljes beszéd
egy szerény főhajtás, ennyi éppen elég,-
ha jut egy szál virág megköszönöm szépen
s hamvaimmal együtt hadd szálljon a légben.
éltem mert születtem
és haltam mert éltem
elfáradt a testem
s megpihenni tértem
sorsomba fonódott
remény-ború-derű
volt néha mézédes
volt benne keserű –
most, hogy eltávozom
rátok a világot
és sok-sok gyönyörű
megálmodott álmot
örökítek csendben;
az égen ragyogó
melegszínű lángot
a fényben vacogó
csillagmilliárdot
a fa odván csorgó
aranysárga mézet
nyugalom tengerén
kéklő messzeséget
az el nem szeretett
szerelmeket sorban
most rátok testálom
egyetlen csokorban…
soha nem halok meg
hisz bennetek élek
reinkarnálódnak
lelkemben a fények
örökélet ízét
hordozom a számban
s otthon érzem magam
a nagy vegykonyhában –
leszek majd rügyecske
tavasszal a fákon
illatos gyümöccsé
érek majd az ágon
leszek vándorfelhő
áztatom a földet
porhanyós humuszként
fakasztom a zöldet
leszek napsugár és
szivárvány az égen
lassan feloldódom
majd az ég vizében
mindenütt ott leszek
új gúnyába bújva
éteri tégelyben
új formába gyúrva…
most, hogy a zenitről
visszanézek rátok
csukjátok be elnyűtt
kopott bibliátok
hazug szókkal imát
ne mondjatok értem
el ne feledjétek
amit tenni kértem;
hamvamat hintsétek
szerteszét a földre
hadd öltözzem ismét
szép tavaszi zöldbe
leszek sarjadás vagy
hajtás a gyökéren
szélkergette kóró
gyomos árokszélen –
köztetek maradok
télben és a nyárban
s találkozni fogunk
majd a folytatásban.
X
szívemben nincs harag
elmúltak a „fájnak”
akik útra kelnek
mindent megbocsájtnak –
légnemű énemmel
vigyázok majd rátok
óvom lépteitek
amerre majd jártok…
egy halvány csillagot
láttok majd az égen
amely túljutott már
minden földi vétken.
epilógus:
nem voltam hibátlan
gyakran rosszul mértem
akit megbántottam
bocsássa meg vétkem.
Svábenszki Pál
