Körülbelül a második héten éreztük, hogy a hó végére semmi esetben sem jöhetünk ki jól, hiszen nagyon kevés volt az az összeg, amiből gazdálkodni kellett, ráadásul nagycsaládos emberekről beszéltünk két-három kisgyerekkel, akik iskolába járatják a nagyobbakat, és igyekeznek megadni nekik, amit ilyen körülmények között lehet. Ez a feladat azonban a középrétegbe tartozó családoknak sem minden esetben sikerül, de ezek az emberek borzasztó körülmények között éltek és élnek, hiszen az életből merített példákkal találkoztunk. Kölcsönt nem kaphattunk, mert nem volt biztos jövedelmünk. Egyetlen megoldás volt, ha fogalmazhatok így az pedig az uzsorástól való kölcsön, amire 100%-os kamatot kellett fizetni, ami a biztos csődöt jelentette, de a családoknak enni kellett, amit egy bizonyos összegig fel lehetett íratni a boltosnál, ám amikor a keret betelik, valahogy fizetni kell… A játék bemutatott pár lehetőséget, amit az eladósodott családok elkeseredettségükben megtesznek, hogy pénzhez jussanak. Gondolok itt a feketemunkára, ami ugye elég kockázatos, hiszen nagyot lehet bukni rajta, ahogy a szerencsejátékon is. De mint mindenhol itt is voltak emberek, akik nagyon is jól éltek, és nem kellett azon gondolkodni, hogy tudják „túlélni” az adott hónapot. Ilyen volt a polgármester, aki nem volt becsületes, bár mindenkinek a szebbik arcát mutatta, látszott, hogy mindent azért tesz, hogy még több bőrt lehúzhasson az emberekről. Ezt bizonyítja az is, amikor az egyik családban haláleset történt, a polgármester nagylelkűen felajánlotta, hogy minden költséget áll, ha aláírnak egy üres papírt, amit arra használhat fel később, amire csak szeretne.
Úgy vettem észre, hogy mindenkinek tetszett a darab, bele tudtunk feledkezni a játékba. Azt gondolom, hogy ez a játék mindenkiben nyomot hagyott, hiszen megismertünk egy számunkra szürreálisnak tűnő élethelyzetet. Az élet nem habos torta szokták mondani, hát ezen a napon bebizonyosodott, hogy tényleg nem az. Azon kívül, hogy nagyon élveztük ezt a játékot, nem tudok elmenni amellett, hogy ez a hónap, amit mi két órában éltünk meg, az az ott élő családoknak a kőkemény valóság, és nekik nem egy hónapot kell túlélni, hanem sajnos egy egész életet.
Lenkei Fanni 12.a
