Újabb kérdés a papíromon: – Mégis hogyan került az utcára? A válasz azonnal érkezik:
– Négy éve élek a szabad ég alatt. Előtte Újszilváson laktam az élettársammal, gyerekeivel és az ikreinkkel. Dolgoztam is: több mint tíz évet bérszámfejtőként Abádszalókon. Egyik nap átszerveződésre hivatkozva létszámcsökkentés volt a cégnél. Az elbocsátásom után hazakerültem, már csak a rokkantnyugdíjat kaptam a füleim miatt. Munkanélküliként valamivel le kellett foglalnom magam, sütöttem, főztem otthon mindennap. Siketségem miatt munkát nem találtam. Eközben az egyik gyermekem élettársi viszonyt kezdett valakivel, megvették az akkori bérelt házunkat, engem pedig kiraktak az utcára. Szociális segítők által kerültem Ceglédre a szállóra, de ott nem bírtam, folyton bántottak. Talán egyszer megoldódik minden…
Meglehet, mindenkinek megvan a maga sorscsapása, tűnődtem magamban. Úgy éreztem nem kell ezt tovább boncolgatnom, témát váltottam. Újra kezemben a toll, szinte izzik a lap, ahogyan körmölök. – Mégis hogyan lehet túlélni itt kint?
– Újszilváson kis ideig dolgoztam egy természetgyógyász biokertészetében, itt nagy tudásra tettem szert a különböző növények felhasználásáról, hatásairól. Télen a fahéj és a gyömbér melegítő, nyáron pedig a mentalevelek hűsítő hatásával élek. Emellett három éve folyamatosan iszom a meleg gyógyvizet is.
Csodálkozva bámultam, ahogy sorjában elővette a táskájából a különböző gyógynövényeket és szinte orvosi szakértelemmel mesélt róluk. Közben a mellettünk elhaladó emberek fürkésző, olykor értetlen tekintetét éreztem magamon…
– Be tudok húzódni jó helyre a viharok elől és az emberekkel is kijövök. Előfordult már, hogy megtámadtak, de hála Istennek nem történt súlyos sérülés egyszer sem.
Íróeszköz a kezemben, papírra vetem soraim. Sokszor láttam már, hogy könyv van a kezében, nagyon érdekelt, hogy milyen stílusú kötetek lehetnek.
– Rengeteget olvasok, leginkább Lőrinc L. László és Rejtő Jenő regényeket. Emellett szívlelem a természetgyógyászatot, Lajos atya könnyű leírásait is előszeretettel szívom magamba.
Ránéztem és hirtelen, még azt is elfeledve, hogy siket feltört belőlem: – Ön szerint mi a boldogság? Leolvasta a számról a kérdést…
– Minden embernek mást jelent, de azt hiszem, ami mindenkinél egyforma, az az elégedettség. Az én helyzetemben a boldogság az, hogy 53 éves múltam, annak ellenére, hogy az utcán élek fizikálisan még jól bírom. A másik, pedig az, hogy a gyermekeimet biztonságban tudhatom. És reménykedek, hogy egyszer minden jóra fordul.
Ültem mellette csendben, elgondolkodva. Ítélkezni lehet, de nem érdemes. A hallgatást pár másodperc múlva megszakította:
– Még nem említettem, de verseket írok, az egyiket elmondanám: ,,Amikor magam vagyok, de mégsem egyedül, bennem ború derül, s választ nyer oly sok ok. Az igazság, ami tiszta tó, mutatja mélységeit és értenem segít a szeretet, miképpen áradó. Önző a test a tudat, ha a léleknek, ami a szolgája az életnek, utat nem a hit mutat.” –
Kovács Diána – Fotó: Farkas Zsolt
