„Hogy tudod ezt elérni?” Kicsit gondolkozott, mintha ezen neki töprengeni kellett volna. „A rend titka, hogy egyszer meg kell állapítani, minek, hol a helye.Utána pedig mindig csak oda kell tenni” – mondta mosolygós huncutsággal, hiszen ő tudta igazán, ehhez mekkora önfegyelem kell.
Nem is olyan rég, bort vásároltam tőle. Hosszan beszélgettünk. Tekintete tiszta. Tartása egyenes. Szeme fénye -mint igaz öregeké- gyermekivé tisztult. Újra életéről beszélt. Jelenéről is szólt. Sok vendége van a tanyán, amely a vadászoknak otthonossága miatt kedves volt megpihenni. Külföldi visszatérő vendégei is vannak, dicsekedte. Legutóbb egy orvos professzor. Róla mesélt, közben könnybe lábadt a szeme.
– Tudod, amikor nekem egy professzor mondja, bármi bajom van, bármi segítségre szorulok, „Ferikém, csak szólj!”, akkor azt mondom, mondom én ezt napkeltekor és napnyugtakor is,holott nem vagyok bigott vallásos, mondom én (- ekkor már egész arcát könny borítja-):”Uram, túlcsordul a szereteted…”
Megilletődötten hallgattam barátságommal az eddig is becsült embert. Nem tudtam mit szólni. Különben is a kapuban álltunk. Nyújtottam a kezem. „Isten veled, Feri bátyám!”-
köszöntem el. „Isten veled!” – szorította meg kezem.
Hazafelé magamra gondoltam. Vajon elmondhatom én is, amit ő vallott magáról? Elmondhatom. Nem másoknak, inkább úgy, mint ő:Istennek. Napkeltekor és napnyugtakor. Hálával nyolc évtized tapasztalatával. „Uram túlcsordul szereteted!”
(És, aki most olvassa e parányi életjelenetet, ha életébe néz, az elmúlt 30-70 évét alaposan megvizsgálja, önmaga mélyére néz, megérzi-e: Isten szereti, de nem akárhogyan,hanem ahogyan Feri bátyám vallotta: túlcsorduló szeretettel…) (A kép illusztráció)
