A napokban zár Baán Katalin és festőművész édesapja kiállítása a Ceglédi Galériában. Csemege azoknak, akik a vizuális művészetek jelenén kívül a közelmúltja iránt is érdeklődnek.
Baán Katalin fotói minden eddiginél egységesebb szemlélettel közelítik meg az eszményi képi ideáljait. Következetesen keresi azokat a színi és kompozíciós megoldásokat, melyek elvezetnek a pillanatképtől a képzőművészet világába. 
Kép-és képzettársításai letisztultak, harmóniái megtervezettek, jó szemmel kiválasztott viharvert felületei támogatják múltba merengő gondolatait, az állandónak álmodott értékek felmutatását. És igen: a festőiséget! De a piktoriális fotó csapdáit elkerüli. A szentimentalizmus helyett inkább a dekorativitást találjuk, nincs direkt történetmesélés, többféle asszociációra is van mód a fotók szemlélése közben. Aki leírásom alapján elriadna, koncept-fotó tárlatra gondolna, azzal kell megnyugtatnom, hogy személyes hangvételű fotókat szintén válogatott Apáti-Tóth Sándor, a kiállítás rendezője.
Már csak azért is, hogy Baán Lajos családjáról, ismerőseiről készült festményeivel kapcsolatot teremtsen. A bejárat mellett rögtön a nagymamáról készült ifjúkori ceruzarajzot, feleségéről festett képet, de a babát tartó kis Katalint is láthatjuk egy olajfestményen. Mint egy jó regényben: idősíkokat ugrunk a galéria első traktusában, Baán Lajos (1918-1995) ugyanis megélt Hazánkban néhány rendszerváltást és ezzel kultúrpolitikájában változó évtizedet. Véleményének nyoma a „Választás?”, és „Aki dudás akar lenni” című képe, de Munchöt idézi borzongatóan Psota Irén portréja, melyből nem sugárzik a szabadság és a létbiztonság érzése. Ugyanakkor a nyugatról beszivárgó modernség minden morzsáját összeszedegette, képpé gyúrta csendéletein. A Fauves keresetlenséggel, tarka vidámsággal érdekes kontrasztot alkotnak fentebb említett drámai, szürke képei.
Nem hiányoznak a vidék tájait, mezei munkáit, hol posztimpresszionista derűvel, hol kubisztikus egyszerűsítéssel, hol realisztikus igénnyel megjelenítő munkái sem. Tanyás képei humorérzékéről vallanak. Tapintható-Katalinhoz hasonlóan- a múlt emlékei, helyszínei rögzítésének igénye is, szinte naturalista igénnyel. Egy-egy képen megjelenik a közel teljes absztrakció is, lendületes vonalvezetése lányának számos fotográfiájával rokon. Talán tíz éve annak, hogy Lajos és Katalin a Kossuth Művelődési Központ és Könyvtár kiállítótermében közösen először bemutatkozott, a meghívót nézegetve nem hittem, hogy van értelme az újabb közös tárlatnak, de az anyagot mustrálva megváltozott véleményem. Előbbi a hatodik, és ez nemcsak számszerűleg több: A hetedik lépés
Kár lenne, ha a forróság az árnyas, hűvös szobában tartaná a művészetkedvelőket, hisz művészi kvalitásain túl, történeti vonatkozásokat is kínál e kiállítás, mely csak július 15-ig látható. A tárlatot június 24-én Szabó Antónia képzőművész nyitotta meg, akkor rekkenő hőségben tartott ki a népes közönség. Így akár Kánikulától kánikuláig is lehetett volna a cikk címe, az Baánék kedvenc témájának, a napraforgónak tett volna jót.
P. Rónai Gábor – Fotó: Kovács Diána
