Sokszor látom lehunyt pilláim mögött az emlékképet: kezébe veszi a régi fotóapparátot. A holt masina – mint a szárnyait rebbentő madár – élni kezd ujjai között. Az eszköz meghosszabbított testrésze, inkább átlényegített én-je.
A sebész kezében él így a szike, a karmester karlendítésében a pálca, a hímző asszony mozdulataiban a tű.
Miből fakad az átsugárzó erő? A tehetségből. A tudásból. A gondolatból. Az érzésből. A szenvedélyből. S Ő e tulajdonságokkal sokra, nagyra vitte.
Emberit alkot. Sőt: Embert. Fehérből és feketéből, fényből és árnyból. Meg humánumból. Az egyedit általánossá teszi, az ablaknyi látképet égbolttá. A tér és az idő korlátai közé szorult lét átívelő sorssá válik. Nem a ráncok szabdalta arcú öreg fotója a Nehéz út volt, hanem a történelmi emberé.
Mert a pillanat – mint az ősrobbanás – időtlenné tágul.
Felismerjük, hogy a tört testből előfénylő szem a léleklét jövőjelképe: ez az Időtlenség.
Mintha az időt is rendezné. Úgy szerkeszti meg képeit, mint ahogyan a mérnök dolgozik a tervezőasztalon. Így mutatja meg művészportréiban a bibliai mondás örök igazát – Íme az ember! (Czóbel Béla, Barcsay Jenő, Illyés Gyula, Déry Tibor, Benedek Péter, Patkós Irma…)
Ki nagy útra teremtetett, célja mindig a végtelenség. S ha az homályba tűnő, enyhet már nem ad a sikeres múlt. „Letészem a lantot. Nyugodjék. / Tőlem ne várjon senki dalt” – rokon az Ő magába zárkózása Arany Jánoséhoz. De öleli és övezi Őt a család- és közszeretet. Mert nagy erénye a gyökérragaszkodás is: csábította bár a hívságos nagyvilág, a Csatorna utcai ház maradt (ott)hona. Amelyre jó fényt vet a Nap. S a nap, amely megadta:
TÓTH ISTVÁN fotóművész július 26-án 93 éves.
Koltói Ádám
