Fürge „öregúr”, telve energiával, tenni akarással… pedig neki már nem kell bizonyítani. Kijárta ő az élet iskoláját, rengeteg maradandó dolgot hagyott maga mögött. Többek között egy könyvet az „ólmos nyomdáról”, s a múltját, azt a 60 évet, amit a nyomdában töltött el. Ő Oláh György, mindenki Gyuri bácsija.
-A nyomdászat Gyuri bácsi nagy szerelme. Hogy kezdődött ez a vonzalom?
-A II. világháború előtt kb. háromezer, az államosítás után mintegy százötven nyomda működött Magyarországon. Siófokon 1962-ben nyitották meg a Nyomdaipari Vállalat új telepét. 15 évig, mint kézi- és gépszedő dolgoztam ott. A Pest megyei Nyomdaipari Vállalatot Vácott, telephelyét Cegléden alakították ki. A városunkban található öt magánnyomda betűanyagát, nyomógépeit egy helyre vitték, a Gara Nyomdában (Szabadság tér) folytatódott a termelés. (A ceglédi öt nyomda: Sárik Gyula és Géza, könyvnyomdai műintézete, (Batthyány u. 8-18.), Garab József Nyomda (Szabadság tér, Evangélikus Bazár) Túri Ede Nyomda, papír és írószer kereskedés (Szabadság tér, a Református templom és az Öreg-patika közt), Sebők Béla Nyomda, papír- és írószer kereskedés (Kossuth tér, ott ahol az 1848-as Kossuth-toborzó emléktáblája van), és a Benedek Sándor Nyomda, a Rákóczi út és a Múzeum utca sarkán. Ezek a nyomdák csak néhány főt foglalkoztattak.)
Az államosítás után a régiségeket kidobták, a díszeket nem használták. A nyomdatulajdonos azért, hogy az ő betűit, díszeit más ne tudja használni, a kéziszedő pedig azért, mert teljesítenie kellett a normát, így nem volt ideje – és igénye sem – arra, hogy szép, díszes terméket hozzon létre. Később sem volt könnyebb megfelelni az elvárásoknak: a forradalom után 7 évvel kizárólag a Megyei Tanács Igazgatási Osztályától kért engedéllyel nyomtathatott bárki plakátot vagy reklámlapot. A nyomda csak cenzúra után készíthette el, engedély nélküli plakátnyomásért börtön járt.
-Nagyot ugrunk. 1987, a Kossuth Művelődési Központ ólmos nyomdájának megalapítása.
-A megyében több olyan művelődési ház létezett, ahol működött házi nyomda. Lűr István igazgató kinevezte Barnóth Zoltán művészeti vezető-festőművészt koordinátornak, és a nulláról indulva nyomdát létesítettünk. A szakmai részét a kezdetektől én intéztem. Az induláshoz és a folyamatos üzemeltetéshez szükséges anyagokat, eszközöket, gépeket az ország különböző nyomdáiból kilincseltük össze. Ne feledjük: 1986-ban a nyomdák állami tulajdonban voltak még, és szigorú ellenőrzés alatt álltak, de már az engedékenység jeleit lehetett tapasztalni. Aztán 1987-ben megindult a munka, egy fél évig egyedül dolgoztam mint szedő és gépmester, majd a sokasodó munka miatt magam mellé hívtam Erdélyi Gyula nyugdíjas kollegát. Aztán mindvégig -1994-ig, a nyomda megszüntetéséig – ketten dolgoztunk. Ez időre véglegesen teret nyert a nyomdaiparban a számítógép, ennek következtében az ólmos nyomdák megszűntek az országban. Cegléden is ez az egy ólmos nyomda volt már csak. A kis üzemet bezárása után Cegléd egyik kultúrtörténeti nevezetességének, nyomdamúzeumnak szerettem volna megőrizni. Az intézmény vezetősége azonban másképp döntött: a nyomda teljes felszerelését eladta, nagy bánatomra. Pedig olyan ritkaság is volt ott, mint a százéves Liberty, más néven amerikai tégelysajtó, amelyhez hasonlót csak a gyomai Kner Nyomdaipari Múzeumban lehet látni.
-A 90-es évek elején számtalan gyár és üzem zárt be.
-A feleslegessé vált szakmák kiváló ismerői – a szakik – egyik napról a másikra az utcára kerültek. Hiába volt a fejükben a szakma csínja-bínja, a tenyerükben a szerszámfogás, a szívükben a szakmájuk és a gépek szeretete, mégis feleslegessé váltak emberek és gépek. Ez történt az ólmos nyomdával is. Pillanatok alatt vált semmissé a kéziszedő, a cinkográfus, magasnyomó gépmester, lino- és monoszedő, a Ludlow-féle címszedő, öntő. Ködbe vész a gépek, eszközök és munkaműveletek szakkifejezése is: a winkel, a szignatúra, a diamant, nonpareille, petit, garmond, mittel: a térzők, az űrtöltők, a rézléniák, a spísz. Ki tudja már azt, hogy a paraszthajszálat a nyomdászok használták? Mára már csak az marad, hogy beszélhetünk róla. S kell is, hogy legyen valaki, aki a régi hagyományokról, eltűnőben lévő szakmákról még mesélni tud. S erre itt vagyunk mi, „öregek”… amíg élünk.
Petrényi Zsuzsa
