Délfelé jár az idő. Komótosan legelésznek a tehenek. Melléjük szállnak alá a dél felé vonuló gólyák friss falatokra és pihenésre. A tér és az idő keresztpontján találkoznak. Bercel mezején, Cegléd irányában, a Gerje partján.
EMLÉKEK. Ahogy lépkednek – harsan a fű, megrebbennek a szárnyak -, velük indul merengésem a múltba. Erre a rétre hajlott házunk kertje – most is, én hagytam el -, itt fociztunk mezítláb a fűselyem pályán. Majd fölminősült kaszálóvá. A labda a „zöldtakarmányban” már nem pattant úgy, annál inkább a cifra szavú gulyás ostora; elkergetett bennünket a fű letaposásának vétke miatt. Akkor nyugodtam bele az elűzésbe, amikor este a frissen fejt tejért mentem, s a gazda nem állított lábujjhegyre a fülemnél fogva. Végső idegnyugtatóul hazafelé menetben leemeltem a kék kanna födőjét, s nagyokat kortyoltam a meleg tehénitalból.
A gólyákhoz felemás volt a viszonyom. Szerettem a „magyar madarat” (március 15-én jönnek, augusztus 20-án mennek, tehát velünk ünnepelnek), meg szép is a fehér-fekete-piros magamutogatásuk. A szemnek tetszést a szív is erősítette, hiszen török gyerek elvágta, magyar gyerek gyógyítja. De újra hallom apám, anyám rémült-riogató kiáltozását: „Viszi a csibéket! Hess te!” Hiába a szavak és kezek lendülése, a gólyák légitámadásai ritkították a csipogó, sárga sereget.
Most áram kering a legelőt körbezáró drótokban, a megtollasodott kárálókat büszke kakas vigyázza.
JELKÉP. Ez is, amit látok. Mert az ember és a természet – őseredetből is – átlényegülhet egymásba. A látvány hangulatokat ébreszt bennünk, amelyek érzelmekké „lelkesülnek” és gondolatokká „testesülnek”. Tehén és gólya? Mily ellentétesek! Földön járó és égi repülő, akollakó és földrészvándor, „tehénkedő” és „bébihozó”. Ím, mégis együtt, békésen. Ez idézi föl bennem a népi bölcsességet: Fekete tehénnek is fehér a teje. Tehát nem a ki-miféle-mihez tartozás a lényeg, hanem a produktum. Ezt a magyar (!) közmondást kellene az új bankókra nyomtatni; hogy mindenki lássa: ez is érték.
S mi példát mutat a gólya? Neki „két hazát adott” a sors (Tompa Mihály), de „édes szülőföldem hűséges lakója” (Petőfi Sándor) mégis visszaszáll – hazájába.
*
Lengeni kezdenek a szárnyak, a tehenek arrébb húzódnak, s mint a repülők a kifutón – vagy azok úgy, mint a gólyák – nekilendülnek, sorra emelkednek föl, föl a magasba. Sokáig nézek utánuk, míg rebbenő pontokká válnak. Jó utat! Hozzátok majd vissza – nekem is – a tavaszt!
Koltói Ádám
Fotó: Kohlmayer Márta
