Az „Ősz kacagva szaladt” el – idézik fel bennem Ady fájdalmas versdallamát a szél kavarta száraz falevelek. Húzogatom a gereblyét, s amennyi ágról szakadt beleakad a fogakba, annyi maradni akar, makacsul. Küzdünk egymással. Fölnézek: a felső ágon egy levél pirosan lengedez, – tán menekülésének győzelmét hirdeti? Sztrájkba lép kezemben a szerszám, az avarba hulltak pártjára állt. A szél felkap néhányat, az orrom elé röpíti őket. Levelek. Levelek! Üzenet van rajtuk.
*
„Tavasszal vártál, ugye?! Szinte óránként lested kibomlásomat, növekedésemet. Köszöntöttél, mert friss levegőt sóhajtottunk a téli ködök után. Most így látsz összezsugorodva, fénylő zöldem barnára sorvadt. Tudom, a természet rendelése ez. Nem ez fáj. Csak ne mondanának bosszantó szemétnek, pusztítandó zöldhulladéknak! Legyek a többiekkel lombszőnyeg, amelyen még egy ideig megpihenhet a velünk sárguló napfény.”
*
„Hogy dicsértek! Milyen szép őszi táj! Színeket szórtunk a levegőbe. Jártad az erdőt, a parkokat, a Rákóczi utat? Most már a meredező tar ágak karcolják az égre a szomorú szót: Elmúlás. Jelképe lettünk. Pedig minden élő sorsa ez.”
*
„Nézd, erezetemen mint sorvezetőn futnak a költő sorai: ’Itt-ott kedvetlen, lompos, sárga lomb / tollászkodik és hosszan elborong.’ (József Attila) Olyan, mint egy madár, amely ott gubbaszt zilált fészke mellett.”
*
„Mi eltűnünk, de fáink maradnak. Nélkülünk ők is búsak. Így látnak minket az emberek: Árva, mint a lehullott levél. Szomorú, mint őszkor a levele vesztette fa.”
*
„Vigyél a kertbe, ássál a földbe, hadd legyek gyökértápláló, az új levélsarjakat éltető!”
*
– Jó napot!
– Jó napot!
– Megy a munka?
– Nehezen.
Koltói Ádám
(A kép illusztráció.)
