Április 13-án rendezték meg a XXII. Aquincum-i költőversenyt. A versenyen 105 vers indult. 26 került a döntőbe. Köztük ceglédieké is: Korondi Rózsa Minden időkre és Veres Tamás Krisztus a kereszten című verse. Mindkét ceglédi költő a Ceglédi Városi Könyvtár Irodalmi Körének tagja.
Veres Tamás Krisztus a kereszten című verse elnyerte a Nyugat plusz folyóirat különdíját, valamint a zsűri is úgy gondolta, hogy ezért a versért adja át a szerzőnek az Arannyal ékesített babérkoszorút, immár másodszor, hiszen 2015-ben is őt hirdette ki ezen a megmérettetésen a zsűri első helyezettként.
Veres Tamás: Krisztus a kereszten
Sűrű éjszaka leple borítja a nappali tájat.
Trófeaként kiszögeltek. A domb tetején a keresztről
nézem az embereket. Nagy szomjamat oltani adnak
néhány csepp ecetes bort. Égi atyám keze hív már
vissza a mennyei földre, ahonnan Betlehem elnyűtt,
szűk istállójába születtem. A bal lator átkát
hallom. A jobb lator eljön a Mennybe velem, ha időnk jön.
Gúny szava száll a vidékre. Töviskoronám fejemen már
érzi a testem gyenge mivoltát. Indulok. Érzem,
hogy szabadul fel a lelkem, mint a madár, mely a fészkét
hagyva repül szabadon tova. Vége a létnek a Földön!
Látom a lándzsát bordáimba beszúrva, de nem fáj.
Boldogan érkezem újra a Mennybe. Ma ünnepet ülnek
fent a szeráfok, harsonaszótól hangos az Éden.
Munkám mustármagként fog szaporodni. Az ércnél
is maradandóbb művet emeltem. Csak szeretet kell!
Mert szeretettel gátjain átjut az ember. A holtak
útját én nem járom. A sírban a test helye lesz csak,
mert ma az emberiség bűnét megváltani jöttem.
Várjatok újra, meg újra! Közétek visszajövök még.
Korondi Rózsa: Minden időkre
Nincs már álmokat űző éjem, testem is ernyed,
rágja a kín, és szívem sajgón százat is ver.
Nappalom, estém néma világ lett – zúg a fülemben.
Hangtalan inger az asszonyi, bűvös, víg kacagás
s fájón, csöndeket énekel ágon mind a madár.
Irkám lapjai jelzik: szomszéd, vendég mit fecsegett
s válaszolok csak nékik búsan, toll hegyivel.
Távoli, boldog hangok tartják lelkem a földön,
szent mise ünnepi szólama csendül az éteren át,
s írom, rajzolom – őrzeni minden időkre – a kottát.
Szívemből szól és szívekhez küldöm e valló,
hangosan esdő, könnyeket ontó, ősi imám.
Adjon békét, áldást, mennyei-földi erényt – óh,
érjen az égig, zúgják, zengjék bérceken át,
essen térdre a bűntől terhes s bánja ezerszer
minden vétkét, égi Urának kérje kegyelmét.
Missa Solemnis–művemet én majd így nevezem.
És mikor eljön a korszak s fényes termeken árad,
száll a zeném,
– óh, bárcsak tudnám hallani még –
látni szeretném glória fényét. S nagy kegyelemből
tudni örökké: síromon él majd, zöldül-e mindig
múló századok emlék, győzelem ága-babér?
