Vannak helyzetek, amelyekben önkéntelenül megmutatkoznak a jellemek. Illetve azok a hatások, amelyek módosítják a viselkedést. Jól megfigyelhető ez a lélektani folyamat a háziorvosi rendelő várójában. Az: hogyan lesz egy forma egyforma; hogyan lesz az egy eggyé. Mint búzaszemekből kovász, falevelekből lomb, virágokból csokor, könyvlapokból kötet, – mint ezekből a betűkből mondat, ezekből a hasonlatokból (talán) egy gondolat.
Csapódik a külső ajtó, száll a belső lengő. Belép. Megtorpan. Felemelt tekintettel körbenéz. Egy lépés oldalra. Feszes íjhúrtartása azt jelzi, ő még nem része a várakozó csoportnak. Ő még külön áll(dogál)ó egyed. Még őrizni szeretné „kinti”, egyéni, X.Y. voltát. De lassan úgy telítődik lénye az itteni léggel, mint csorgó csap alatt a kád. A falhoz lép, mintha olvasná a (sokszor látott) plakátot. Hátra-hátranéz, meglát egy üres széket, lassan, megadóan oldalaz, s leül. Megadta magát, (egy) része lett a várakozó népnek: az egyedi többivé vált, elvesztette „alias” nevét. Az alkalmi léte: beteg. Mint itt mindenki. Demokratikus helyzet…
Egyenesen az orvosi szoba elé startol. Lesi az ajtónyitást. Beslisszolhat? De a következőt szólítják. Ő ott marad. Egy pillanatra sem lazul a nyomulásra feszülő figyelme. Megint: „A következő!” Idegesen elfordul. Üljön le a többiek közé?! Várakozzon?! Ő? Így válik idegen testté ebben a szükség alakította közösségben.
Az idős hölgy megszólalása – mint a vékony jégre lépés hangja – megtöri a sóhajos csendet. Úgy szól a mellette ülőhöz, hogy mindenki hallja. „Sokan vagyunk…, ablakot kéne nyitni…, lelkiismeretes ez a Tóth doktor…, jó orvos…” Igenelnek, bólogatnak a többiek is. Így alakul ki a kórkórus. S ez már fél gyógyulás.
A lány ujjai a telefonján zongoráznak. Lassú, szomorú lélekzene lehet. Rossz üzenet? Még kerekebb C betűt mutat lehajló teste. Kaphat erre gyógyírt a doktornál?
Indulok kifelé a váróból. Hogyan köszönjek? Viszontlátásra? Ezt kérjem-kívánjam ide? Inkább így: Viszontjobbulásra!
Koltói Ádám
