Sétálunk. Meleg mosollyal érint az őszi nap. De a lesből előszökő fuvallat mintha súgna valamit a fáknak, mert azok összerezzennek, s mint könnycseppek hullanak a leveleik. Mi történt?
A Budai út és a Kenderföld utca sarkán embergyűrű. Mereven néznek lefelé. A földön… egy ember… zuhant fekvésben. Mozdulatlan. A riadalom – mint az áramütés – bénító. De néhányan… hozzá… Egy fiatalember megkezdi a szívmasszázst. Riadózó fények és hangok rohannak erre. A mentősök. Eszközök, gépek. Összehangolt mozdulatok, szó nélkül. A szemek irányítanak, bennük a lélekerő fénye. Elszánt küzdelem. Ősi harc: az emberi tudás dacolva szembeszáll a természet ítélete ellen. Örökké eldöntetlenül, miáltal fennmarad az emberiség. De az ember, az egyed – „Látjátuk feleim szümtükhel” – világra győzedelmeskedésével elindul végső vesztébe. Letöredeznek a remény percei.
Mint a pillanatot kimerevítő kép: megáll minden mozdulat és gép. Mély, üres csend. Aztán némán pakolnak a mégis-hősök. Egyikőjük fekete fóliát hoz. Mellém húzódik kerékpárjába kapaszkodva egy sápadt hangú idős férfi. „Ennyi…? Ennyi az élet?” – lehajtja a fejét.
Haza, induljunk. A Téglagyár utca elején az új sorház egyik ablakán vöröslő virágok. A kapuban magyarázó emberek. Egy fiatal nő feszesen kerek hasát simogatják a lemenőben visszatekintő napsugarak. S mintha hangjukat – hárfa hangját – hallanám: „Az Élet él és élni akar”.
Koltói
(A kép illusztráció)
