Már egy éve nincs közöttünk Babinszki Károly, a soha nem volt, de manapság szocializmusnak nevezett Kádár-rendszer sokak szerint „legrendesebb pártmunkása”.
Monori péksegédként lépett be a pártba 1945-ben. Úgy gondolta: „a politika jó dolog, szép a közösségért dolgozni”. (Amikor látta, hogy az ellenkezője is igaz lehet – belebetegedett.)
Rájött: a közösségért többet tehet például a közigazgatásban, mint a sütőiparban. Ezért először a monori községházán vállalt munkát, majd a megyei alispáni hivatalba helyezték.
Egy tisztázatlan félreértés miatt azonban nem maradhatott. 1950 elején a ceglédi polgármesteri, majd a járási hivatalba küldték, de tehetségét és elhivatottságát bizonyítva, pár év múlva már ő a ceglédi pártbizottság első titkára.
Új pozíciójában sem lett vezértípus, nem legyőzni, hanem meggyőzni akarta az embereket. Rendkívüli empátiával rendelkezett: nemcsak együttérezni tudott, hanem beleélte magát mások helyébe, így gyakran sikeresen intézett el szinte megoldhatatlan ügyeket is. E kiváló problémamegoldó képességét „fent” és lent egyaránt elismerték.
Ötvenhatban is ő a városi párttitkár. Nem futott el. Bátran és magabiztosan, nyílt szívvel, félelem nélkül ment el a forradalmi bizottság üléseire. Egyedül! Az apparátus tagjai ugyanis távol maradtak. Nem esett bántódása, sőt kompromisszumos javaslatait számos esetben elfogadták, jóváhagyták.
November 4-e után a párttagság ismét őt választotta meg városi titkárnak és 1960-ig az is maradt. Sokat dolgozott. Éles szeme volt. Fölismerte a hibákat, a javítani valókat.
A párt nagyhatalmú megyei első titkárának azonban egyre kevésbé tetszettek kritikus felszólalásai, jobbító javaslatai. Meg akart tőle szabadulni. Ezért látszólag fölfelé buktatta, miközben – tudjuk jól – lefokozta: járási párttitkár, majd járási tanácselnök lett.
Természetesen e helyeken is jól teljesített, így újra „felfedezték”, és el is akarták vinni Ceglédről. Az előrelépéshez azonban előbb három éves pártfőiskolára küldték, nem is akárhová – Moszkvába!
Hazajőve magasabb megyei tisztségek várományosa lett. Ő azonban ragaszkodott városához, nem akart elmenni Ceglédről csak azért, hogy máshol karriert csináljon. „Büntetésből helyeztek ide annak idején, de most az lenne a büntetés, ha elhelyeznének innen” – mondta már igaz lokálpatriótaként.
Így azután itt bontakoztak ki legjobb képességei és tulajdonságai, emberi nagysága. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy mindig kiállt azok mellett, akiket a megyei nagyhatalom csupán azért üldözött, mert saját véleményük volt, vagy újszerű módszerekkel kísérleteztek az új gazdasági mechanizmus idején. „Nem akartam, hogy nagyobbat üssenek rájuk, mint amit én el tudnék viselni” – jelentette ki. Lélekemelő gondolat.
Karakán egyéniségére vall, hogy nem akart igazodni az akkori divathoz sem, azaz hetenként kilincselni és hajbókolni a felsőbbségnél – álproblémákkal. A valódiakat ugyanis megoldotta saját maga.
Amikor pedig azért szólalt fel Cegléd érdekében, mert más városok sorozatosan előnyösebb helyzetbe kerültek, Cservenkáné megüzente neki: nem szeretné, ha a soron következő megyei tanácskozásokon párttitkárként találkozna vele.
Végtelen szerénységével ezt is elviselte. A ceglédiek azonban ismerték érdemeit. Amikor megkérdezték tőle, mit köszönhet neki a város, azt felelte: „egyszerű közszolgálati ember voltam, az én nevemhez, azt hiszem, nem fűződik semmi”.
Dehogyisnem!
Ma is bátran kijelenthetjük, hogy ő volt az az ideális párttitkár, akinek mindig helyén volt az esze, és baloldalon dobogott a szíve, aki – minden csalódása ellenére – hűséges maradt eszméihez, hitt egy demokratikus rendszer kialakításában és ennek érdekében tette azt, amit megtehetett. Soha nem került olyan helyzetbe, amiért – ha élne – ne vállalhatná múltját.
Sokáig fogunk emlékezni rá… Nyugodjon békességben!
Dr. Hajdu Endre
____________
Elhangzott a Református Öregtemetőben 2021. november 18-án.
