A manók! Mennyi vitára, gúnyolódásra adhatnának okot hívők és kételkedők között – de soha nem kerül rá sor, mert akik ismerni vélik rejtett világukat, oly szelíd vidámsággal említik őket, hogy a hallgatóság egy legyintéssel az “élénk fantáziájú mesék” közé rangsorolja a történetet. Így hát lehet róluk mesélni veszély nélkül: nem kell attól tartani, hogy mániákus gyűjtők szenvedélytől hajtva vésővel esnek az otthont adó törzsnek, vagy nagyítóval a kézben kússzák végig az ártéri mezőt. El lehet mondani: ők azok, akik a szárnyatörött madarakat, horogtépte halakat gyógyítják, a fészekből kiesett fiókát napfényben melengetik, s az elkallódott gidához vezetik anyját. Viharkéztől összedúlt rétek füvét hajnali köddel simítják, a reszkető facsemetéket az ősz tarka leplével óvják kikeletig…
Csillag-parázzsal hintett, varázslatos nyári éjszakán a vízenjárók tábortüzénél a Körös manói megérintik a kiválasztott lelkét, és megtanítják a legegyszerűbb képletekben is felfedezni a szépet, feltétel nélkül szeretni minden pillanatot, amit a gyönyörű természet adni tud. Ráébred lassan, hogy a valódi szeretet is ilyen: egyszerűségében csodálatos, csendjével éneklő, szegénységéből adakozó.
Visszaküldik aztán az övéi közé, s attól kezdve keresni fogja azokat, akik hozzá hasonlóan éreznek, – akiknek égő adni akarással szeretne megmutatni, továbbadni minden apró csodát, amit láthatott és megélhetett már. Akiknek hittel mondhatja el az ártér meséjét…
*
Én neked beszéltem róla először. Amikor továbbadod majd, nyugodtan tégy hozzá a meséhez, vagy vegyél el belőle: ha méltó rá az, akinek elmondod – úgyis csak azt fogja meghallani, megérteni belőle, amit a Körös manói üzennek általunk!
Borda János
