Vidéki városszéli intézmény. Az iskolából hazaküldött, agyrázkódás gyanús gyermekkel várakozás egy ajtó előtt, véletlenül egy ismerős jön a folyosón – különben ki tudja mikor jutnánk be. Vizsgálat, jó messziről, ránézésre. Beutalás koponya röntgenre, onnan el egy másik helyre, mert a gép nem jó. A másik rtg előtt várakozás. Ez egy sürgősségi részleg. A sürgősségi besorolás számomra talán nem azt jelenti, hogy a már felhelyezett gipszeket kell előre szólítani, mikor két gyermek is ül a váróban, az egyik kartöréssel még ellátatlanul, a másik fejfájással, hányással agyrázkódás gyanúval. Mellesleg, ha csupa mobiltelefonon beszélgető dolgozó járkál fel-alá a folyosón a páciens joggal gondolhatja, hogy ezek miért nem dolgoznak és mi miért várunk? Még akkor is felháborító látvány, ha nem oda tartoznak.
Aztán vissza a rendelőbe, neurológiai vizsgálat egészen 1 méterről (!), pupillák azonos tágasságúak. Hááááát eszméletvesztés nem volt, de azért megfigyelésre fel a korosztálynak megfelelő osztályra. Betegfelvételi iroda, zárt ajtó. Kopogás, semmi. Kérdés a személyzet egy tagjához, válasz MAJD jönnek, kérdés másikhoz, válasz: Várjunk és tulajdonképpen teli is van az osztály.
Ezek után telefon a háziorvosnak, megnyugtató magyarázat és azonnali elérhetőség biztosítása! Irány haza! Köszönet Dr. Kovács Zsoltnak a megnyugtató szavakért! A gyermek jó van, de nem az ellátás szakszerűsége vagy gyorsasága miatt, hanem mert nem volt komolyabb baj, – de mi van, ha lett volna??
