Ötven év körüli nagydarab férfi keresgél a vasútállomás előtti tízemeletes házak előtti bűzlő konténer kukákban. A tolókocsival és a hozzá kapcsolt utánfutóval közlekedő mozgássérült felkapaszkodik a piszkos tárolókra, félig a peremre fekve turkál benne. Amikor megszólítom látszik, hogy szégyelli, amit csinál, de tőszavakban megadott válaszaiból kiderül, nem szokatlan neki a helyzet, születésétől fogva mozgássérült, egész életében szociális segélyből élt, 33.000 Ft-ból próbálja eltartani magát.
– Suli után dolgoztam én az Evigben, de nem sokra mentem vele, többet voltam betegállományban, mint dolgozni. A nyugdíj mellé kiegészítésként még kapok 24.000 forint rokkantsági járadékot. Így aztán ide járok, hogy a jószágnak maradékot gyűjtsek. A Szűcs-telepről 1 km-t kell kerülnöm, mert a tolókocsival a síneken át nem, csak a Bürgeház dűlői átkelőn tudok bejönni a városba.
Az egyedül élő férfi kertes házában még malacot is hízlal abból a hulldékból, amit a – nem a tehetős környéknek számító – panellakások között szed össze. Beszélgetésünk közben akad rá egy teljes csomag szeletelt kenyérre.
– Ma nem sok mindent találtam a kenyéren kívül. De általában sok a használható hulladék, amikor bírja a lábam, meg a kocsim, akkor jövök. A helyiek már ismernek. Van, aki külön csomagolja nekem a kenyeret. Hajléktalanok is járják a kukákat, de megférünk egymás mellett a „konkurenciával”. Van, aki dobozokat gyűjt, van, aki ételmaradékot, ki-mit. Innen nem küldenek el, de a tiszti házaknál nem egyszer szóltak: megvernek, ha széthagyom a szemetet. De én nem akarom tetézni a bajomat, rendet hagyok magam után.
