– De két kecskeméti lányunk is van: Fehér Zorka és Kasztel Petra. – simogatja meg Tóth Dorina, a HangTÁRsulat énekesnője a mellette álló apróságok fejét.
– Hogy zajlik ez a tábor? – kíváncsiskodom tovább, talán csak azért, hogy húzzam az időt és hallgathassam még az énekszót.
– Nagyon egyszerűen, – veszi át a szót nevetve a tábor vezetője, Sági Jutka. – Reggel megérkeznek, kezükbe kaparintják a mikrofonokat és hazamenetelig énekelnek. Délben egy röpke ebéd szakítja meg a próbafolyamatot, de akkor sincs csönd, mert akkor is valaki mindig kihasználja, hogy éppen szabad a mikrofon.
– Nem fáradnak el? – csodálkozom.
– Mi igen, a gyerekek sokkal terhelhetőbbek. De aki mégis pihenni vágyna, annak rendelkezésére áll az udvar és a társasjátékok.
– Van ennek valami célja?
– Persze. Mindaz, ami nekik csak kellemes időtöltésnek, játéknak tűnik, komoly felkészülés. Közvetlenül a szeptember 5-én 16 óra 30-kor a színházban Ráncdalfesztivál címmel bemutatásra kerülő előadásra, közvetetten pedig megtapasztalják az éneklés, a csapatmunka örömeit, új barátságokat kötnek és nem utolsó sorban fejleszti az önértékelésüket, segít a nyitottságuk növelésében… és még órákig sorolhatnám, mi kell ahhoz, hogy több-kevesebb magabiztossággal kiálljanak mikrofonnal a kezükben a hatalmas színpadra. Aki nem próbálta, talán el sem tudja képzelni. – zárja le a beszélgetést, mert közben a gyerekek új ötleteit kell „gatyába rázni”.
Nézem még őket egy darabig, de mivel kezdenek gyűlni a szememben a meghatottság könnyei, (mint egyre gyakrabban mostanában, ha számomra kellemes élményekkel találkozom – állítólag pszichológushoz kéne fordulnom vele) így kifordulok az ajtón, dörzsölök egyet a szememen és elindulok a postára.
Eh… kit érdekelnek a számlák… mást kell most elraktároznom az agyamban: Ráncdalfesztivál, szeptember 5. péntek, 16 óra 30 perc. (És ahogy magamat ismerem: egy táska papírzsepi.)
