– A Polgári törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény azt írja elő a találásról, hogy ha valaki feltehetően más tulajdonában álló, elveszett dolgot talál és azt birtokba veszi, akkor megszerzi annak tulajdonjogát, ha arra igényt tart. Ehhez három feltételt is szab a törvény: az első, hogy megtett mindent annak érdekében, hogy a dolgot a tulajdonos visszakaphassa; és a dolog tulajdonosa vagy az átvételre jogosult más személy a találástól számított egy éven belül, élő állat esetén három hónapon belül, a dologért nem jelentkezik. A találó köteles a talált dolgot nyolc napon belül a dolog elvesztőjének, tulajdonosának, a dolog átvételre jogosult más személynek vagy a találás helye szerint illetékes jegyzőnek átadni. A jegyzőnek való átadáskor a találó nyilatkozik arról, igényt tart-e a dolog tulajdonjogára, amelyről a jegyző igazolást ad. Külön szabályok vonatkoznak a közönség számára nyitva álló épületben vagy helyiségben, továbbá közforgalmú közlekedési és szállítási vállalat szállítóeszközén talált tárgyakra, azokat az üzemeltetőnek kell átadni, az ilyen dolog tulajdonjogára a találó nem tarthat igényt.
Ez az eset végül több szerencsés fordulatnak köszönhetően jól végződött, de végiggondolva a történetet számos tanulság jutott eszembe, amit nem árt akár saját magunkban vagy gyermekeinkben, tanároknak diákjaikban is tudatosítani. Soha egy pillanatra sem szabad letenni telefont, pénztárcát, iratainkat az utcán! Mindig a táskába, zsebbe, de mindenképpen biztonságos helyre, nehogy elveszítsük. Ha pedig valami értéket találunk, akkor keresni a lehetőségét, hogy visszaadjuk a törvényes tulajdonosának, ez egyébként erkölcsi kötelességünk is. Esetünkben a helyes az lett volna, ha a gimnáziumba, a rendőrségre beviszi a megtaláló a telefont, vagy egy számot felhívva kideríti ki a tulajdonos, hogy értesíteni lehessen. Felvetődik az a gondolat is, hogy a „gazdátlan” mobilt felfedező másik két fiú miért nem beszélte le a „zsebre vágástól” a harmadikat, és miért nem volt annyi erkölcsi érzékük a diákoknak, hogy ne csemegézzenek, nevetgéljenek a „szenzációs lopási ügyről” az iskola folyosóján, ahelyett, hogy tanárnak szólnának az esetről. Végül, de nem utolsósorban nagyot nőtt a szememben ismeretlenül is az a diáklány, aki – ugyan a kerítésen felejtette a telefonját – de a nyári munkán véres verejtékkel összegyűjtött pénzen vásárolt mobiljáért, úgy harcolt mint az oroszlán. Valószínűleg ő tanult a legtöbbet ebből az esetből.
A kép illusztráció!
