– Valóban elég nagy visszhangja volt a helyi sajtóban a múzeum felújításának.
– Nem nekem, vagy a gyerekeknek kell a sajtónyilvánosság, hanem az ügynek, hogy minél több munkát tudjunk nekik szerezni. A szakmunkásképzésnek az a lényege, hogy munkára tanítjuk a gyerekeket. Felnőtt egy olyan generáció, aki már az apjától sem a munkát látta. Náluk nincs reggel tülekedés a fürdőszobában, hogy eredj arrébb sietek dolgozni. Azt látom, hogy ugyan ezek a gyerekek nem szeretnek iskolába járni, de dolgozni jönnek. Az elmúlt évben 12 gyereket szabadítottunk fel, és 9-et úgy elkapkodtak, mint annak a rendje. Messzebbre időben nem tudom őket követni, de fél év elteltével mind a szakmában voltak. Persze nem mind ilyen, aki nem akar dolgozni, az elmehet. De van olyan tanoncom, akire nagyon büszke vagyok: figyelt, tanítható volt, jó szakember lett és ma 180 ezer forintot tesz le otthon az asztalra. Nem pusztába kiáltott szó tehát a gyerekekkel foglalkozni, meg kell tanítani őket dolgozni. Ebben az évben is 25 tanulónk iratkozott be elsőbe és értelmes, okos gyerekek, jó alapanyag.
– Mi a titka, hogyan lehet megtanítani őket dolgozni, ha nem láttak példát maguk előtt?
– Volt egy V. Pista nevű oktató, ő csak roma srácokkal dolgozott, de nem volt azokkal soha semmi baj. Úgy nőttek a kezük alatt a házak, mint a gomba. A lényeg, hogy meg legyenek fizetve, meg legyenek tanítva a munkára és meg legyen követelve tőlük a minőség. Ha naponta megköveteljük az időben érkezést és a jó munkát, akkor nincs semmi baj, szárnyalni tudnak. A gyerekek egyébként motiválhatók: a 3 éves képzés alatt tanulmányi és gyakorlati ösztöndíjat is kaphatnak, a 140 órás nyári gyakorlat keretében pedig jutalmat.
– Felújítandó épület még bőven akad, mi a következő terve?
– Jelenleg a vasútállomás főnökével tárgyalunk az aluljáró festéséről, de dolgozni fogunk a Dobmúzeumnál is. Éppen megnézni voltam a Szabadság téri épületet, amikor megláttam a könyvtárat! Hát van itt munka bőven. Nyilvános fórumon is felvetettem, hogy kérjük, hogy támogassanak minket azzal, hogy munkát adnak. Tapasztalatom, hogy kikerülnek a gyerekek az iskolapadból és nem lehet hasznukat venni. A maszek világ pedig olyan, hogy nem fogják neki megtanítani újra a szakmát, nekik arra van szükségünk, hogy gyakorlott, ügyes szakemberek kerüljenek ki a padból. Ezért tudatosan kellene alkalmazni a városnak a Bem és a Gubody iskolák festő- és kőműves tanulóit, amihez persze rendet, fegyelmet tartó oktató is kell. De tanulókkal dolgozni tripla haszon. Egy, hogy már diákként értéket hoznak létre a városban, a másik, hogy gyakorlatot szereznek, a harmadik, hogy aki dolgozik valamiért, az utána meg is becsüli. Van erről egy történetem: a Gubody parkban felújítottuk a padokat, a székelykaput. Azóta a gyerekek „felügyelik” a parkot. A múltkor az egyik tanulónk oda is ment egy fiatalhoz, megfenyegette, hogy felpofozza, ezzel a szóval: „Hej, nem azért csináltam én ezt a padot, hogy te összedisznólkodd!”
Fotó: Kovács László a Kossuth Múzeum külső homlokzatának felújítása után tanulóival: Bari Márióval, Herceg Zoltánnal, Komáromi Rolanddal, Mezei Péterrel, Varga Gergővel és Éles Tibor osztályfőnökkel
