Szentegyházán élt, Cegléd város egyik testvérvárosában. Meglátogattam. Mosollyal fogadott. Hellyel kínált otthonában. Arcán jóság a derű szelíd „szőttese”. Őt nézzem vagy a kiállításként elém táruló szobáit? Párnák, terítők, abroszok, drapériák, mellények, függönyök, fejeslepedők, büttöspárnák, falvédők szőttesei… Keze munkája mind, óarany, fehér, piros, zöld, kék, lila, búzavirágkék, sárga színek változatos gazdagságában.
Böbenéni – a faluban csak így hívják- örömmel látta érdeklődésemet. Boldogan kezdte mutatni és felsorolni a minták neveit: macskanyomos, vízfolyásos, kiskarikás, bojtos, makkos, borshímes, gyertyás, karikás, kis tulipános… A szedettesek, a hímes szőttesek, minták és színek meséjével „beszélték” el szememnek a népművészek névtelen alkotóinak tehetségét és Böbenéni művészetét. Az elém színesült szépség csodálattal töltött el. Őszinte szívvel kérdeztem:
– Böbenéni, hogyan képes ily művészi szépet alkotni?
Maga elé nézett, aztán simogatni kezdte a keze ügyében lévő nagy rózsás abroszt. Arcán láttam, gondolkozik. Talán még magának sem tette fel a kérdést. Talán soha nem is gondolkodott a hogyanon, a miérten. Csak szőtte, szőtte műveit, oly természetességgel, ahogy a mezők virága nyílik, a pacsirta énekelni kezd. Aztán rám emelte a szemét, mosoly fénylett arcán és olyan hangsúllyal válaszolt, ahogyan csak a vallomásokat mondják:
– Szeretettel, csak szeretettel…
Vettem tőle és kaptam is egy-egy párnát. Otthonom díszei. Ha rájuk nézek, a szövés mesterségének titkát nem beszélik el nekem, de Böbenéni életbölcsességére emlékeztetnek.
Művészetének titka a szeretet. – Van-e szép, ami nem szeretetből születik? Aki szeret, alkot, bármit is csinál. A szeretet szépítimeg az emberi életet. Ha valami nem sikerül, oka valószínűleghiány, a szeretet hiánya. A sikerek szíve pedig egyedül a szeretet.
Hogyan éljünk? Hogyan dolgozzunk? Hogyan szenvedjünk? Hogyan haljunk meg? Hogyan lehetünk boldogok?
„Szeretettel, csak szeretettel!”
