És ekkor merült fel bennem a kérdés: nem párhuzamos-e a két út, mely a végtelenben találkozik? Isten célja vajon más, mint az ember célja? Helyesebben: az ember léténél, lényegénél fogva akar-e (akarhat-e mást?!),mint Teremtője. A Teremtő boldogságot, üdvösséget szán az embernek, és minden ember boldog akar lenni. Útjuk tehát párhuzamos. Van remény, hogy a végtelenben találkoznak, amint ha nézzük: a párhuzamos sínek a horizont végén összeérnek…
Igen, igen, tudom, hogy a párhuzamos vonalak egymás metszése végtelenben megtörténik az affin geometria szerint, ám más geometriai elméletek ezt nem látják bizonyítottnak. Igen, de most és itt nem vonalakról van szó, hanem Istenről és az emberről. Mennek a maguk útján. Mivel az Istennél semmi sem lehetetlen, az Ő útja és az Ember útja találkozhat, összeölelkezhet a szeretet végtelenségében. A csepp beleolvad a tengerbe, igaz megszűnik cseppnek lenni. Az ember az Isten végtelenségével egyesülve ember marad a maga személyi egyetlenségével.
Hihetetlen ez? Itt a karácsony és akinek az ünnep több mint fenyőfa, csillogó fények, munkaszüneti nap, együtt a család, annak ez alig fogható fel. Ám annak, akinek a karácsony Isten születése, emberré lett Jézus Krisztusban anélkül, hogy megszűnt volna Isten lenni, annak ezen az ünnepen érthetőbb lesz a felfoghatatlan: útja a Teremtő útjával párhuzamos és Szeretete végtelenségében találkoznak.
De jó lenne egy beszélgetés Istennel. Kávéházi asztal mellett aligha. Inkább önmagunk csöndjében… Egy magányos sétán esti csendben… Vagy a templomban… Vagy valakivel, aki már kapcsolatban van Vele… Itt az ünnep. Mennyi-mennyi vendégünk lesz. Hívjuk asztalunkhoz Istent, egy beszélgetésre. Aki Betlehemben megszületett, miért ne ülne közénk?
