Ez a sztori, kíméletlensége miatt, mai gyermekeknek nem ajánlott, ám nekem akkor – tizenegy évesen – minden természetes volt. Óh, felejthetetlen tanyasi lét, óh, csodás, egész gyermekkor!
Az állattartáshoz, az azzal foglalkozóknak valamennyi jártassága, fortélya, az ősöktől örökölt tapasztalata – nagyapámtól így láttam! – megvolt. A kis bika, a kis kos, a kis kan, a kiskakas ivartalanítása; a felfúvódott tehénből a levegő kiengedése; segédkezés az ellésnél, a fialásnál –, ez mind-mind rutin munka volt. Ezeket a teendőket inkább férfiak, de olykor nők is végezték. Ilyen volt Róza néni, tanyánktól a harmadik tanyaszomszéd, édesapám unokahúga.
Főleg a nemesi udvarházakba, vidéki úrilakokba meghívott vendégeket delikatesz várta: a töltött kappan vagy a sültkappan. A férfiasságától megfosztott, pulyka méretűre hizlalt „kakas” tálalása az étkezés központja volt. De a kappant hasznosságáért is tartották: rábízhattak ötven-hatvan kiscsibe felnevelését.
-Ángyika, maga ne küszködjön jövőre kotlósokkal, kappané a jövő, majd én elintézem a „fiúkat” – mondta édesanyámnak Róza néni, egy piaci találkozáskor –, csak szóljon…
Május elejére, a februárban kelt kiscsibék rántanivalókká nőttek, és eljött az ideje, hogy hívjuk Róza nénit, váltsa be ígéretét. Jött is egy napsütéses délelőtt. A „átalakításra” szánt három kiskakas a tyúkólban várakozott. Róza néni maga elé kötötte kötényét, leült a ház udvari falához tett zsámolyra, és elkérte tőlem az első szárnyast. Azt hátára fordította, térdei közé szorítva tollaitól megfosztotta. Elővette zsebkését és a kiskakas mellkasa alatt felvágta. Mutató és középső ujjával benyúlt az üregbe és kivette a két, babszem nagyságú „csúnyát”, majd cérnával bevarrta a sebet, amit fahamuval „fertőtlenített”. Egy nagyobb darabot, srégen, lemetszett a taréjból és az alsó lebenyből, azután elengedte a baromfit, az pedig „megkönnyítve” szaladt övéi közé.
Ősszel, édesanyám észrevette, hogy a két kakas – azaz kappan – taréjcsonkja sápadt, a harmadiké piros. Ismerete nem volt a jelenségről, de rossznak ítélte, így lett aztán a sápadtakból pörkölt, a piros tovább élhetett, „őrá” anyai feladat várt…
Eljött megint a február, és az „elültetett” három kotlós alól ötvenhat csibe bújt elő. Az istálló elkerített részében találkoztak a pipik a kappandadussal. Vártuk, lestük, hogy… – – – Jaj!, jaj! – jajongott édesanyám –, a kappan nem fogadja el a pelyheseket, csőrével csípi, vágja őket!
-Semmi baj –, mondta a „szakértő”, és pálinkát öntött az ellenszegülő torkába, remélve, hogy mámoros állapotában anyai érzése támad, majd eredmény híján, szemeit bevarrta.
Eközben, a próbálkozások ideje alatt, a feleslegessé vált kotlósok ismét tyúkok lettek, mert bemerítésük a jéghideg vízbe megszüntette vertyogásukat.
Később tudtuk meg, hogy a két sápadttarajú az igazi, a piros tarajú csak kappankópia volt. Azonban, így is – mint finom, ropogós sült – bekerült családunk kalendáriumába.
A hetven éve történt malőr jól végződött. A csibék anya, illetve dada nélkül szépen felnőttek. Szüleim többé nem vették igénybe a „pótanya gyártó” Róza néni „szakértelmét”, a következő években csak igazi anyára bízták a csibenevelést.
HálO
