Tóth Mihály olvasónk a Ceglédi Panoráma Fórumában számolt be arról, hogyan fedezte fel egy balul indult napon gyerekkora ízeit a belvárosban.
„Megint csodálkoznom kellett… és jár is neki a csodálat! De az elején kezdem: rohanó világunkban még egy jó sétára se érünk rá, mivel tegnap elég sok dolgom volt, de az autóm kereke reggelre beadta az unalmast fújtam egyet, otthagytam a kapu előtt és gyalog indultam el. Lassan nem is szeretek már emberek közé menni, tülekednek, nyavalyognak, mindenki első akar lenni mindenhol, mindenki rohan, mint az őrült, egy csomó ember meg azt se tudja mit akar, csak megy. Én inkább egy kívülálló szemével látom ezt a világot, mint élek benne. Elnézem őket türelmesen, kivárom a soromat mindenhol, közben csak jól mosolygok rajtuk.
Jól el is telt az idő, talán 11 óra lehetett, indultam hazafelé. Közbe kezdtem már éhes is lenni, mert a reggeli szokás szerint lemaradt és hoppsz!, pont ott volt az orrom előtt. Nem hittem a szememnek, tényleg az! Egy kis talponálló, ami az üzemeltetője kitartása miatt túléli a rendszert, már 35éve! Már iskoláskoromban is ott ettük első hamburgerünket és most újra. Közben azért bátorkodtam a nénit, Nagy Endrénét megszólítani:
– Jó régóta üzemelteti már ezt a kis boltot.
– Már 35 éve nyitva vagyok.
– Hát tetszik tudni, én már álalános iskolás koromban is jártam ide és a hamburgere még mindig ugyanaz.
– Már csináltam egy párat.
– Akkor biztos van mindig forgalma, hogy a bolt ennyi évet túlélt.
– Fiatalember, maga a második vendég, aki reggel óta bejött! Látja milyen jó is ez? – és mutatta a kasszát a váltópénzeivel meg a pénztárcáját, amiben papírpénz nincsen csak pár darab 100 forintos.
Nagy csönd után megszólaltam:
– Akkor maga egy kitartó ember…
– Hát tudja, a multik lenyomtak mindent…
– Nem baj ‘csókolom’, akkor még kérek egy citromos teát is! Meg akkor majd sokszor jövök, hogy be ne tessék zárni…
Mindketten jót nevettünk ezen, még majdnem fizetni is elfelejtettem. Nem voltam már éhes se, fáradt se, vidáman gyalogoltam haza, pedig bennem sose lesz ennyi kitartás, mint Maja néniben, azért a pár forintért, amit összeszed a nyugdíj mellé…
Nem akarok népszerűsíteni senkit, de a néni kis hamburgerei, melegszendvicsei, hot-dogja, teája nekem megérte a pénzt. Aki nem rohan, nézzen be néha a kis talponállóba a polgármesteri hivatallal szemben a játékbolt mellett.”
