27.1 C
Cegléd
2024. július 18. csütörtök
spot_img

Vadászkönnyek

 

Mi tagadás: ez a vadásztatás dühöngéssel, szitkozódással kezdődött. Sima parolis vadőr létemre hogyisne kevertem volna össze mérgemben a lélektant és a teológiát (egyazon bekezdésben emlegetve a félcédulás agymenést a szentségekkel), hiszen Mihály, a társaság vadászmestere e szavakkal engedte be a csillagos estét a tanyánk ajtaján: – Telefonáltak a MAVAD-központból. Holnap érkezik egy hóbortos osztrák vendég, három napra. Ha lövetünk vele bakot, vegyük úgy, hogy elkelt az összes tarvadunk, és lesz olasz bérvadász minden felajánlott nyúlhajtásra! Úgy gondoltam, neked megy legjobban az őzhívás…
– A feltámadás angyali harsonájával is előbbre jutnánk most, mint a síppal, Mihály! – fogtam kesergőre. – Belefáradt a nászba, elunta a lakodalmat már minden érett bak. Néhány hegedűnyakú, villás kamasz beugratásával meg mire jutunk?
– Na és a Tarnai-dűlőben lakó szellembakod? Az idén is bennmaradt! Megvárod, hogy a vénségtől váljon rókaeledellé? –
Tényleg… Nem muszáj nekem összevissza rodeózni a területemen, minden bokorból az őzsuta megkésett vágyát sipákolva! Mindent vagy semmit–alapon, kockázatos esélyre teszem a tétet: vajon meg tudom-e téveszteni a romos kastélyt körbeguggoló, bozótos homokbuckák titokzatos lakóját? Hátha nem tud ellenállni az arra tévedt nőstény szerelmes ajánlkozásának, és ezzel a hanggal sikerül puskacső elé csalnom!

– Hans Eder. – parolázott velem határozott, de nem túlzó szorítással a jól megtermett férfi. Arcán kesernyés félmosoly tükrözte az élet egyfajta megítélését, s barna tekintete valamiért azt sugallta: hasonlóképpen vélekedünk erről a meglopott szépségű világról, kinek adakozó kötényéből két kézzel prédál a mohó fajtánk.
– Wir probieren zu spät… Warum … – kísérleteztem gyér szókincsemmel. Menet közben született koreográfiával, nagy nehezen eltáncoltuk: amiatt szokott így, párzási szezon végén vadászni, hogy a legjobb bakok bizton hagyjanak hátra utódot.
– Puff, egy könnyű gól: lesöpörni a pályáról a magyar vadászetikát! Meglátjuk még, – gondoltam – milyen mély kútból fakad ez a nemes virtus!
Alkonyatkor a szerelem lázában didergő őzasszony lelkét varázsoltam elő a sípból, esengőn szólongatva a revír urát. Mint a sejtelem, egy rőtszínű árnyék osont keresztül a bokrok rejtekén…

Másnap borús időre ébredt a szomjas határ. Letelepedtünk a széldöntés korhadt fái közé. Én törökülésben kuporogtam a málladozó fatörzs takarásában, ő mellettem térdelt, fegyverét a göcsörtös rönkre támasztotta. Mizsepuszta felől sárga tarjagos felhők tornyosultak, ránkszakadó vihar fenyegetése sistergett az éterben. Minden hitemet belesírtam, úgy könyörögtem, sóvárogtam a csalsíp nyelvén: – Piee! Pii-piee! Piee!…
Ha a cserdítő villám varázsvesszeje művelte – hát akkor az tett csodát: az olajfás csenderes sűrűjéből előtűnt a földre tett orral szimatoló őzbak. Fényes-hegyesre fent ágú agancsán az erezet vastagon csordult lefelé, a tövénél szélesedő rózsára mintha sötét gyöngypártát hímzett volna az őserő… Zivatar szele borzolta a szőrét, ijesztő mennydörgés akarta irányunkból eltéríteni, mégis lépést lépésre téve, makacsul haladt át a széles nyiladékon.
– Meg kell állítani, mielőtt szél alá kerül, és szagot fog rólunk! – reszkető szájszéllel, szinte csak leheltem a markomba öblösített őzhívóba: – Phíí… Itt vagyok…
Dobbantva megtorpant, erős nyaka délceg ívben hajlott, úgy nézett felénk. Éreztem, hogy lát bennünket, de nem képes azonosítani a környezetéből semmivel – és számára a semmi: ismeretlen, tehát VESZÉLY! A menekülés ösztönével már rugóként feszültek inai az oldalra kitörő elugráshoz, ám addigra én – a vadászat iskolázott Júdásaként – súgva rámondtam az ítéletet: – Ő az! Bitte, schiessen!
Van egy pillanat a lövés robajában, amikor a legedzettebb szem is megrebben. Kettőnk agya kétféle, összeilleszthetetlen részletet rögzített: Hans szerint megrogyva előrezúdult, szívlövést jelzett a bak – én meg úgy láttam, hátraperdülve száguldott el, megsebzett jobb első lábbal. Odasiettünk, útbaigazító nyomot keresni. Vércsepp, vagy vágott szőr sehol… Ráadásul a pokol-fekete égből suhogó záporral lecsapott ránk a fergeteg.

A monszunnak beillő esőzés kitartott egész nap, csak késő éjjel csitult el végleg. Reggel alighogy megálltam spenótzöld Trabantommal a vadászháznál, máris kisietett a kapun Hans, kialvatlanul, püffedt szemhéjjal. Nagy nehezen bepréselte magát a „karton-terepjáróba”, és válla felett visszapillantott a hátsó ülésen hegyeskedő kistermetű, kócos vizslámra.
– Talán véreb kellene. – jegyezte meg óvatosan. Trapp „mindenes” kutyám volt: ha a szükség úgy hozta, helytállt a sebzett nagyvadak követésében is. Németül beszélni viszont annyira sem tudott, mint én, ezért unott ásítás után fülcsapkodó fejrázással mutatta ki, mennyire nem érdekli ennek a nagydarab, buta (mellesleg barátságos szagú) zöldruhásnak a véleménye.
A tépett leveles ágakkal megszórt, összekuszált aljnövényzet, s a többszöri záportól simára döngölt rozstarló láttán a tegnapi dilemma folytatásába fogtunk: merre induljunk a bak után? Végül szabad keresésre engedtem a vizslát a galagonyás, akácbokros sűrűségbe. Néha kikukkantott a gallyak labirintusából, de a „Keresd! Keresd tovább!” buzdításra mind távolabbról hallatszott a szöszmötölése, mígnem teljesen elhalkult. Feszülten várakoztunk a dombok ölében megszorult, gőzölgő párában. Már éppen azt latolgattam, hogy istenigazából megruházom, ha a tébláb, eredménytelen munkát otthagyva elcsavargott nyulat, fácánt hajkurászni – ekkor előbukkant a cserjék között nyíló, szűk csapáson. Hozzám sántikált, és szokásához híven képen nyalt néhányszor, mialatt kiszedegettem lábujjai alól a baracsi bogáncs apró, horgas göbeit. Körbeugrált bennünket, azután hívogatóan csahintva elindult vissza, ugyanazon az ösvényen.
– Megvan! Menjünk utána, igyekezzünk! – sürgettem Hansot. Én maradtam hátul, sereghajtónak. Keskeny rejtekúton csörtettünk hajlott testtartással, néha félig-meddig térden csúszva. Homoki rózsa tüskéje, kökény kíméletlen tövise mart belénk, szaggatta ruhánkat, mígnem egyszeriben feltorlódtunk egymás mögött. Trapp – akár egy illemtudó ceremóniamester – félreállt, s odaengedett bennünket a ravatalhoz, ahol iszalag-szőtte baldachin alatt, örök álomba roskadva feküdt a bak. Előrenyújtott nyakkal tette fejét a lankás horpadás gyér füvére, mint aki valóban alszik. Dermedt volt, majd’ egy napja már. Szívét érte a halálos lövés, ami a kimeneti oldalon a lábát is eltörte, de hihetetlen szívóssága utolsó vágtában, jó kétszáz lépésről hazavitte még: tróntermében múlt ki a Tarnai-kastély erdőinek agancsos hercege…
Hans előtte guggolt, széles háta meg-megrázkódott. Zajosan szipákolt, kézfejével lehúzta arcáról a nem szégyellt könnyeket, és beszélt – a bakhoz. Gmundeni nyelvjárása szinte érthetetlen volt a fülemnek. Néhány ismert szó azért kiütközött belőle: – Herz… Heimat… Treue …

Frissiben tört galagonya-ágacskát érintettem a lőtt sebhez. Az elejtőnek járó töretet átadtam Hansnak, aki kalapja mellé tűzte jobbról, ahogyan azt a vadászregula előírja. A gratuláló kézfogásnál meghatottságában erőset markolt a vállamon. Nem valószínű, hogy ettől, de hirtelen sokat tökéletesedett a nyelvtudásom, hisz’ olyan tisztán értettem a szavait, mintha magyarul mondta volna: – Légy a barátom, mindörökre!
Végezetül maradt egy leróni való tartozásom: bocsánatot kérni öreg kutyámtól, amiért alaptalan rosszhiszeműségemben majdnem elpáholtam, a várakozás közben felgyülemlett feszültségtől ajzottan. Szégyen bevallani is: bizony, megtörtént már néhányszor…
– Hát, Trapp… – kezdtem volna bele a bűnbánatba, ám a kutya eltűnt mellőlem. – Trapp! Ide! Nem hallod? Hagyd azt a nyulat, te utolsó! Na, megállj… Traapp! TRAAAPP!…

Hasonló hírek

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét

Friss híreink

„Lerúgták a biciklijéről a fogyatékos srácot”

Megtámadtak egy fogyatékos fiatalt Cegléden a Nagykőrösi úton –...

Másodrendű állampolgárok Cegléden

Miért vagyunk másodrendű állampolgárok Cegléden? Avagy csak a pénzünk...

Legjobb Otthon Ingatlaniroda

Új ingatlaniroda nyílik Cegléden a Kossuth Ferenc utca elején....

Páros portré a megbántottságról

A hetvenes években Cegléd főterén Bakányi Gyula festőművész gyakran...

55 éve zárta be kapuit a Vízjárási iskola

A szoljon.hu oldalon jelent meg írás a Törtel külterületén...