Igazán mély emlékeim vannak Gyula bátyámról, például amikor arról beszélt nekem, hogy milyen durva események, élmények érintették meg őt; ami az Atyus egészségét már fiatalon kikezdte. Szalézi szellemiséget hirdetni az ’50-es években, közben biciklivel járni a tanyasi iskolák miséző helyeit, szembenézni nap, mint nap üldözőivel, akik Szelevényben képesek voltak még fécesszel is bekenni a kilincseit. Vagy falhoz állítva vallatni, mert a társaiért szólni tudott s kellett Sándor István ügyében. Megint máskor, ahogy segíteni akart az ’56-os brutális kécskei légi mészárlás áldozatainak és hozzátartozóinak.
Mit tudnak ezekről a ma hirtelen lett nagy s emblematikus emberek? Jó, mondhatják, más idők voltak, de akkor meg?! Ők viszont a hősök voltak, miközben itt éltek-élnek velünk a „békés” békepapok és szellemi örököseik – jólétben. Feltör azonban az ember gyomrából a sav, amikor ma oly pompás legendák születnek az új titánokról. Nem győzi az ember kapkodni a fejét. Igaz, ma minden kockázat nélkül élhető meg a hit, s a farizeusi kontroll csekélyke. De nem az a hitvallás lényege talán mégsem, hogy a már nem létező hercegprímás címet valaki használja, vagy nem használja – Mindszenty nevénél kapcsolatban…
Valami nekem így aztán nagyon nem stimmel. A valódi vallásos mélység – szerintem – a csend és az egyszerűség együttvéve, a színes közhelyesség és harsány külsőség nem krisztusi, legfeljebb csak farizeuskodás. Gyula atya, kemény gondolatokat hagyott nekem (is), így ezért soh’sem motivált, hogy „jópofizásért” – ezért, vagy azért kedveljenek, vagy ne kedveljenek. Amit jónak látok, azzal sosem megyek szembe, még ha emiatt el is gurulnak az obulusok és a címek.
Az Örökkévaló pedig azokra a titkokra is tudja viszont a választ, amit mi el sem tudunk képzelni, amely titkokkal megtéveszteni szeretnénk a világunkat. Szokatlan emlékidézőmön érdemes elgondolkodni – az örömteli emlékmise és a Harangszóban megjelent cikk után is…
