…
Nemrég, többen baráti beszélgetésben újesztendei tervezgetésünk közben szóba került Isten. Rám néztek, tekintetükben kérdés-várakozás volt: “Te írni szoktál róla.” “Rendben” – válaszoltam. “Kérdést teszek fel, de csak egyetlen szó lehet a válasz. Ki illetve milyen az Isten?” Hirtelen csönd ült a társaságra. Aztán jöttek a válaszok. “Teremtő.” – “Szellem.” – “Gondviselő.” ” Transzcendens.” “Elképzelhetetlen.” ” Nincs.” “Tétlen.” “Lét és élet.” ” Nem érdekel.” ” Van. ” ” Szent.” ” Titok.”
Nem sorolom tovább a válaszokat. Az meglepett, hogy senki sem mondta: boldog. A válaszokból nekem az a következtetés jött ki, hogy az ember elsősorban önmagához viszonyítva gondol Istenre. Jó hozzá, parancsokat ad, ítél, szeret. De Ő önmagában ki és milyen, addig aligha jut el, pedig mégiscsak legalább kérdezni kellene, holott érezzük, Isten valóban Titok, elsősorban. Előttünk. (Most a Napra gondolok. Szabad szemmel, ha hosszan nézek bele, megvakulok. Isten a “Fény”, még ha halált követően színről-színre látjuk is Őt, titok marad. Ha csak “ismeretlen” lenne, az ismeretlenségen csak-csak nyílik parányi rés. A Titok titok.)
….
A Biblia beszéli el, hogy amikor a zsidók vezére, Mózes lángoló csipkebokorból hozzá szóló Istent megkérdezte, mi a neved tulajdonképpen, ki vagy? A válasz így hangzott: ” Én vagyok az, aki Vagyok. ” Ő aki VAN. Teljessége a létnek, életnek. Teljes tökéletesség, ami semminek híjával nincs. BOLDOG.
Ő, az “önmagától-való” gazdag isteni, egyetlen természetében három személy , “én” él: Atya, Fiú, Szentlélek. (Ezzel senki nem azt állítja, hogy 1 = 3, vagy fordítva.) – Ő nem magányos “öregúr”. A személyek minden emberi elképzelést meghaladó szeretetben élnek. ” Szeretet az Isten.” Egymásért és egymásban élnek. Isten elsősorban önmagát szereti. ” Önszeretete nem önzés, nem rövidlátás, mert nagyobb érték nem esik áldozatul kisebbnek. Önszeretete senkit nem foszt meg semmitől. Önmaga szeretete egyúttal a végtelen boldogság állapota, hiszen mindent magában, mint a lét teljességében birtokol.” (Gál Ferenc) E gondolatsort szinte folytatja Schütz Antal teológus: “Ám ez az önszeretet mégsem fordul önmagába, hanem teremt: megosztja létét, életét, boldogságát. A teremtés önmaga dicsőségének kifejezése, méginkább boldogságának megosztása teremtményeivel.”
….
A teremtést követően hangzik el: ” És látta Isten, hogy mindaz, amit alkotott, nagyon jó volt. ” A Bölcsesség könyvében pedig olvashatjuk: “… mert szereted mindazt, ami van, semmit nem utálsz abból, amit alkottál.”
Teremtői szerelmében az embert képmására alkotta, amely azt is kifejezi, hogy szerethet és szeretik. Az Isten szeretetősforrásából, boldogságából részesülhet, részesül. Hivatása: boldoggá lenni (szerelemben fogant) és az újabb “születése” (halál) után részesedik a teremtői boldogságban.
…
Megértem azt, aki kételkedve vagy tagadva gondolja át az olvasottakat. Ám mindezek értelmünket meghaladó, ám semmiképpen nem értelmes gondolkozás ellenes közelítések a Titok felé. Hiszen van-e hihetetlenebb tény, mint amit János apostol Isten sugalmazására közöl: “Isten úgy szerette a világot, hogy Egyszülött Fiát adta érte.” Ki más Ő mint Jézus Krisztus. Ő a kérdezők egyikének, Fülöpnek mondotta: “Aki engem látott, az Atyát – Istent – látta.” (Jn 14,9) Majd nézzük Őt, és felismerjük, hogy Isten boldog.
…
Az idézett Dante nem tévedett. Sőt abban is igaza van, amit ismét tőle idézek:
“Olyanná lesz a lélek ama Napban
merülve, hogy bármi másba nézzen,
lehetetlen, hogy megnyugodjon abban.
Mert minden jót, mely vágya tárgya lészen,
benne gyűl, s ami rajta kívül elvét
minden célt, benne, célba jut egészen.”
