A klíma is egészen más, mint itthon. Nyári hónapokban egy csepp eső nem esett. Minden teljesen kiégett, a határ sárgásbarna, csak a kaktuszok és pálmák zöldek. Október közepén beindulnak az esőzések és két hét alatt kizöldül a sziget. Hetente jelennek meg új virágok és pompázik mindig más és más színben a határ. Novemberben még olyan jó idő volt, hogy fürödni lehetett a tengerben. A tél viszont kegyetlen. Mert ugyan a mi kinn tartózkodásunk alatt nem ment le nyolc fok alá a hőmérő higanyszála, de a nagyon magas, néha 95%-os páratartalom mellett ez csontig hatol. Nem tudsz úgy felöltözni, hogy ne fázzál. Reggelre a ruhák nedvesek, mert magukba szívják a párát. És a falak mintha sugároznák a hideget. És mivel Máltán nincs fűtés, bizony kellemetlen reggel 14 fokban zuhanyozni. Bármilyen hihetetlen, annyit nem fáztunk sehol, mint Máltán. Korábban egy ismerős azt mondta, ha a telet kibírjuk, akkor már minden rendben lesz. Akkor nem hittünk neki.
Érdekes különbség maga a nyelv is. A máltai nyelv az arabon alapszik, de nagyon sok jövevényszó került bele az olaszból, angolból, de még a franciából is. Amikor a helybeliek egymás között beszélgettek, az a magyar fül számára inkább veszekedésnek tűnik. Az ember azt várná, hogy mindjárt ölre mennek, ők meg barátságosan megölelik egymást.
– Azt mondják, idegen helyen az ember legnehezebben az új ízekkel barátkozik meg.
– A máltai konyhát nem sikerült nagyon megismerni, mivel saját magam főztem. Néhány alkalommal ettünk igazi máltai ételt, ezek finomak voltak, kicsit arabos, kicsit olaszos ízekkel. Sok halat esznek, és nemzeti ételük a nyúl. De nem sikerült rávenni magam, hogy azt is kipróbáljam. Kagylót, rákot egyszer ettem, nem vágytam rá többet, a tintahal inkább ízlett. Van egy finom süteményük, a pastizzi, sajtos és borsós változatban. Ez nagyon finom. Az éttermek a turisták miatt igen sok szokványos ételt kínálnak.
– Bőven jutott idő kirándulásra, Málta felfedezésére.
– Mivel nem dolgoztam, nekem elég sok szabadidőm volt. Minden reggel a helyi újság internetes oldalát végignéztem, kiírtam, milyen programok vannak. Bár Gozó kicsi sziget, a teljes lakosság nem éri el Cegléd lélekszámát, ehhez képest hihetetlen gazdag a kulturális élet. Ebben nagyon szívesen vettem részt, annyira zsúfolt soha nem volt a naptáram, mint ott. A zenei élet irigylésre méltó. Minden településnek van saját fúvószenekara, több színvonalas énekkar működik, fesztiválokat rendeznek, sok külföldi, főleg angliai előadót hívnak. És akkor még az egyházi ünnepekről nem is beszéltünk. Volt esemény bőven, és a fényképezőgépet szinte mindig magamnál tartottam. Nagy élményem volt, amikor a Times of Malta riportere megállított egyszer az utcán és megkérdezte, hogy melyik újságnak dolgozom.
Működik a kis szigeten egy gyalogtúrázó csoport, főleg az ott élő nyugdíjas angolokból áll. Minden kedden egy kb. négyórás túrát szerveznek. Nagy szerencsém volt, hogy megismerkedtem velük és csatlakozhattam hozzájuk. Keresztül-kasul bejártuk a szigetet, gyönyörű helyeken jártunk.
– Nem csak a természet csodáit örökítette meg fényképezőgépével, hanem a dolgos hétköznapokat és az ünnepnapokat is.
Nem ültem otthon, ha tehettem, mindig mentem valahova. Sokszor tudatosan jártam az utcákat, kifejezetten „vadásztam” a jellemző utcaképeket, épületeket, erkélyeket, kopogtatókat, házfeliratokat, amik a házszámokat helyettesítik. Sok helyen látni az épületek falába helyezett nyitott vagy zárt fülkéket különböző szentek szobraival. Szerettem a piacra járni, sok képet készítettem ott is, de a zöldségesről, a halasról, a kocsmában üldögélőkről, a sziesztázókról is.
A máltaiak ünnepei többnyire az egyházi ünnepek köré csoportosulnak. A karácsonyi, húsvéti ünnepkör nagyon gazdag, híres a naduri karnevál, de talán az egész nyáron át tartó festák a legérdekesebbek. Ezek az ünnepek a templom névadójához kötődnek, Gozón Szent Péter és Pál ünnepétől szeptember 8-ig tart, minden hétvégén. Nagyon tudnak ünnepelni. A templomokat feldíszítik, a falakat piros drapériával, kívülről színes villanyfüzérekkel ékítik. Az ünnep körmenettel kezdődik és tűzijátékkal végződik. Szinte mindenki ott van, itt találkoznak egymással a rokonok, barátok. Az egyes települések között rivalizálás alakult ki, mindenki felül akarja múlni a másikat. Ilyenkor elfelejtik a hétköznapi gondokat, amiket a turisták nem látnak. A munkanélküliség, a menekülők áradata, ezekről nem írnak az útikönyvek. A turisták azt látják, hogy minden kapható a boltokban, a zöldségesnél, de mi azt is láttuk, hogy mennyit és milyen körülmények között dolgoznak a palánta elültetésétől kezdve a szüretig.
– A tárlat anyaga csupán törtrészét képezi a Máltán megörökített pillanatoknak. Nehéz volt a válogatás?
– Az év során mintegy 8000 képet készítettem. Ezek közül sok inkább dokumentum jellegű, s bár nekem mindegyikhez élmények fűződnek, nem kiállításra valók. Leszűkítettem kb. negyedére és nagyon hálás vagyok Baán Katinak, aki hajlandó volt segíteni a válogatásban. Nem volt könnyű már csak a mennyiség miatt sem. Igyekeztünk úgy válogatni a képeket, hogy megmutassanak valamit a máltaiak életéből, az ünneplésükből, épített és természeti szépségeikből. Köszönettel tartozom Rónai Gábor kollegámnak, aki sokat segített a kiállítás „összerakásában”.
– E rendkívül értékes képanyagból egy csokorra valót 2010-ben már megosztott a Városi Könyvtár olvasóival. Ám a vizuális élmények átadásán túl a könyvírás gondolata is foglalkoztatta. Hol tart ennek a tervnek a megvalósításában?
– Amikor kint voltunk, rendszeresen küldtem haza beszámolókat és képeket. Sokan biztattak, hogy ebből érdemes lenne egy könyvet írni. Ezek a beszámolók adhatnák az alapot, de ez még nagyon sok munkát jelent. De lehet, hogy végre rászánom magam erre is.
– Visszatér valamikor Máltára?
– Ebben egészen biztos vagyok.
