Pataki Ferenc 1908. november 3-án született Cegléden. Itteni alsó fokú iskolái után a nagykőrösi tanítóképzőben szerzett diplomát, 1930-ban. Egyszer úgy nyilatkozott, hogy friss diplomás tanítóként 32 pályázó közül nyerte el a makádi református iskolai állást.* Makád a Csepel-sziget déli csücskében van, honfoglalás kori kis település. „Akkor jegyeztem el magam igazán a helytörténettel, amikor Thúry József (1861-1906) orientalista, tudományos akadémiai tag rövid élettörténetét megírtam, 1935-ben.” (P. Szabó). Később, amikor a makádi iskola névadására Ráckevén megjelent a bővített kötet (Elfelejtett magyar tudós 1990.), azt írta az előszóban: „Makád község lakói iránti tartozásomat szeretném törleszteni ezzel a régi tanulmánnyal. A táj, a falu, az ott élő emberek ifjúkorom első két évtizedének felejthetetlen része, együttesen adták a természet- és emberszeretetet.” A tanítás mellett magyar-történelem szakot végzett, s megírta Makád község történetét. Kicsit úgy lehetett szülővárosa (Cegléd) és Makád együtt a szívében, mint Mikesében Zágon és Rodostó: „Úgy szeretem már Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont” (37. levél).
19 év után a makádi rektori állásból ráckevei rektor lett, s 1954-ben települt haza feleségével, Nagy Máriával a Hajó utcai házba. A Táncsics iskolában tanított, szakfelügyelő volt 1969-es nyugdíjazásáig. Ráckevéről bejárt a budapesti éremgyűjtők klubjába, amikor visszakerült Ceglédre, már sok száz régi pénz, kitüntetés, érem volt a gyűjteményében. Ő talált rá az 1364. május 8-i visegrádi királyi oklevélre. Az első hivatalos „városünnep”, a 600. évforduló napján így nyilatkozott a helyi újságnak: „Éppen két éve kaptam megbízást a városi jog megszerzésének felkutatására. Végtelenül jól esett, amikor az erre vonatkozó oklevelet az Országos Levéltárban megtaláltam… Örülök annak, hogy városom már a középkorban ilyen jelentős helység volt…” 1969-ben, 39 évi munka után vonult nyugdíjba. Sem a tudományos ismeretterjesztő munkát, sem a kutatást nem hagyta abba. Amikor megkapta a „Kiváló tanár” kitüntetést, beszélgettünk múltról, jövőről. Az előszobában kardok, fegyverek sorakoztak, odabent gondos rendben a majdnem ezer darabot számláló érmék, kitüntetések. Az udvaron, a barackfa árnyékában a makádi szerelemről beszélt, és a sok kiváló kollégáról, akiket megismert, akik akarták a jót és szerették a gyerekeket.
„Elválok a tanítástól” – mondta akkor -, „de a hobbijaimtól nem. Gyűjtöm az érmeket, érdekes pénzeket és írom helytörténeti kutatásaimat a megyei pályázatokra. Ez lesz a kikapcsolódásom! Szeretném végre hasznosítani idegenvezetői igazolványomat. Kenyeret, szalonnát teszek a hátizsákomba, és megyek a várromok, hegyek közé. Az ország minden történelmi nevezetességű helyén jártam már, elvezetem az idegeneket is. A várromokat szeretem a legjobban…” Régi kollégái biztosan ismerik Feri bácsiról az egyik legendát: szakfelügyelőként óralátogatásra, tanácsadásra ment valamelyik iskolába. Reggel időben megérkezett, s a tanári szobába lépve néhány régi könyv ütötte meg a szemét. Lapozgatta, leült, elmélyedt az olvasásában, jegyzeteket készített, és – két órakor pillantott fel. Tanítás már nem volt. Mondják, máshol is tettek régi történeti könyveket a tanári asztalra… Szenvedélyesen szerette a történelmet. Nyugdíjasan legalább 15 munkát adott be a megyei helytörténeti pályázatokra, s rendszerint díjat nyert. Megírta Cegléd, Abony, a ceglédi járás, a ráckevei járás második világháború alatti történetét. Mikebuda, Kőröstetétlen története is a levéltárban pihen. A ceglédi EVIG, a Tűzoltóság, a Magyar-Szovjet Barátság tsz története, Cegléd és Kossuth kapcsolata, a kuruc kori város és a „csemői kisvonat” története is elkészült nyugdíjas évei alatt. A Ceglédi emlékhelyek c. kötete (1977) a honismereti szakkör munkáiból állt össze (bővített kiadása: 1988).
A cifrakerti dűlő csillagfényes éjszakáinak meséi a várakról, hősökről, régi fegyverekről úgy élnek tovább munkáiban, mint magban az élet. De Csutak Kálmán 48-as honvéd ezredes életútja jobb helyen lenne a ceglédi diákok kezében. Ő az Öregtemetőben nyugszik. Nagyszülei sírjában pihen, hallgatja az örök mesét.
* P. Szabó Ernő: Látogatóban Pataki Ferencnél. Pest Megyei Hírlap 1980. dec. 4. (A kép illusztráció)
