21.2 C
Cegléd
2024. május 24. péntek
spot_img

Holokauszt emléknapi “ajándék”

Mivel ezelőtt Végső István történészről (aki a Yad Vashem Kutatócsoport tagja) nem hallottam, a neten kissé utána néztem működésének, írásainak, valamint a Gerjepart 21. számában, 2005. januárjában megjelent „A zsidóellenes törvénykezés és Cegléd” című 12 oldalas tanulmányát olvastam el.

Kezdem először a családi „legendáriumban” található történetekkel: Ma is élő 88 éves édesanyám az akkori katolikus „zárdában” tanult, ahol (a 30-as éveket írjuk!) zsidó osztálytársai is voltak, de ugyanúgy voltak református és evangélikus osztálytársai is. Hittanra minden leány ment a saját felekezetéhez, így természetesen a zsidó osztálytársai is. Az iskolában semmiféle hátrányos megkülönböztetés nem érte a gyerekeket vallásuk-származásuk miatt.

Édesanyám gép- és gyorsírónak tanult és 15 évesen, 1940-ben került alkalmazásba Almási Sándor zsidó ügyvédnél, ahol, diktálás után leveleket gépelt, jegyzőkönyveket tisztázott, stb. Almási ügyvéd úr kedves, barátságos ember volt, tekintettel volt édesanyám fiatal korára, ha pl. válási ügyekben a felek az ügyvéd előtt elkezdték a „családi szennyest” kiteregetni, az ügyvéd úr mindig kiküldte édesanyámat az irodából, hogy menjen kézimunkázni, majd ő maga felveszi a jegyzőkönyvet. 

Valamivel később édesanyám elszegődött Hollós ügyvéd úrhoz, aki szintén zsidó volt, és délutánonként ott végezte a délelőtti anyagok gépelését. Mivel ez a délutáni munka sokszor az után fejeződött be, hogy az ügyvéd úr már elment az irodából, édesanyám feladata volt a munka végeztével az irodát bezárni és a kulcsokat az ügyvéd úr sógorának, a szintén zsidó Szénási úrnak átvinni. Hollós ügyvéd úr is kedves ember volt, a felesége is, a frissen sütött süteményekből mindig megkínálta édesanyámat. 

Hollós ügyvéd úr túlélte az elhurcoltatást, a háború után visszajött Ceglédre, találkozott édesanyámmal és elmondta, hogy Almási ügyvéd úr –már idős ember lévén- Auschwitz felszabadítása után a nagy boldogságtól szívinfarktust kapott és úgy halt meg.

Édesanyámék a Szép utcában laktak, a családi házuk Rosental, zsidó fűszerkereskedő házával szemben volt. Mindkét ház ma is szinte változatlan formában létezik, a Rosental ház a Szolnoki út/Szép utca sarkán, a kis borbélyüzlet mögötti nagy sárga ház, édesanyámék háza ezzel szemben a Szép utca túlsó oldalán található. Édesanyám családja, és természetesen a környék többi családja is a Rosentaléknál vásárolt élelmiszert, miegymást. Nagyapám szobafestő volt, ő is dolgozott a Rosentaléknak, a két család között a legjobb szomszédi viszony volt, anélkül, hogy a családok összejártak volna. Nagyapám Cegléden ismert és elismert szobafestő volt, sokfelé dolgozott, zsidó házaknál is. Nem volt a mai értelemben gazdag ember, ami a családjának kellett, szorgalmas munkával, takarékos életvitellel megteremtette. Kohn ruhakereskedő még hitelre is adott neki szép szövetet, amikor nagyapám szabadkozott, hogy most nem áll úgy, hogy ki tudná fizetni, Kohn úr azt válaszolta, hogy „vigye el Vágó úr, majd ha tudja, elhozza az árát”. De zsidó kereskedőnél (Stenfeld), a Szolnoki út és Népkör út sarkán, vette nagyapám a festékeket is.

Rosentalékat is elvitték a deportáláskor, odaveszett az egész család. A házuknak más tulajdonosa lett a háború után, kis átalakításokkal 3 családnak alakítottak ki lakást benne, édesanyám férjhez menetele után, édesapámmal a fűszerüzletből, raktárból átalakított lakásba költöztek albérletbe, jómagam is „ott” születtem és 14 éves koromig ott laktunk.

Édesanyám soha életében nem mondott semmi rosszat a fent említett zsidókról, de egyik ceglédi zsidóról sem. 

Keresztanyám sok éven át kollégája volt –természetesen már a háború után- a még mai is élő Beck Zsuzsika néninek és férjének Misi bácsinak, számtalanszor elmondta, hogy ilyen kedves, korrekt kollégái nem voltak, mint a Beck házaspár. De ez már egy későbbi történet.

Visszakanyarodva a háború előtti dolgokhoz: természetesen a nyilasokat is ismerte édesanyám, mint mondta, nem sok volt belőlük, szedett-vedett népség volt, a város leghaszontalanabb emberei közül kerültek ki, gyerekként sokszor kinevették őket, mert szakadt cipőben, szakadt ruhában jártak.

Összefoglalva a fentieket, elmondható, hogy édesanyáméknak viszonylag sok zsidó emberrel, családdal volt kapcsolatuk, de „antiszemitizmusról”, zsidógyűlöletről nem hallottak Cegléden, édesanyám nem emlékezik, hogy zsidó ellenes falfeliratok lettek volna zsidó házakon, vagy bárhol is a városban.

Nem hinném, hogy édesanyám családja valami kivételes helyzetben lett volna annak idején, hogy ezáltal a „zsidógyűlölet” nem jutott volna el a fülükhöz, egy átlagos iparos család volt, úgy, mint több száz vagy ezer másik Cegléden.

Mindez nem zárja ki azt, hogy Cegléden a 19. század végén országgyűlési képviselő volt az antiszemita Verhovay Gyula, aki –amint Végső István írja említett tanulmányában, „azonban sorozatos botrányai, és Kossuth Lajos Turinból a ceglédieknek írt Verhovay-ellenes üzenete miatt látványos vereséget szenvedett”. Mi ez, ha nem a ceglédiek megfontoltsága és „anti-antiszemitizmusa”?

Cegléd is egy volt az akkori kor átlagos mezővárosai közül, Cegléd sem tudta kivonni magát a kor uralkodó politikai áramlatai alól. Nem szabad azonban elfeledni azt a tényt sem, hogy bizony az a „dicsőséges 133 nap” 1919-ben nem is volt olyan dicsőséges, és különösen annak zsidó vezetői (akik a Tanácsköztársaság vezetőinek túlnyomó többségét képezték), nem kedveltették meg a zsidóságot sem az ország gazdagabb, de sem a szegényebb társadalmi csoportjai között, de még az akkori zsidó értelmiség (kevés kivételtől eltekintve, lásd Lukács György) sem volt büszke Kun Béláék tevékenységére és Szamuelyék gyilkos országjárására. Cegléd is részesült a tanácshatalom kegyetlenkedéseiben, amely később mint valami „ősbűn”, kiinduló pontja volt az antiszemita rendelkezéseknek. 

Rátérve Végső István fentebb említett tanulmányára, mely –feltételezhetően- a mostani előadás alapjául szolgált, elmondható, hogy az teli van egymásnak ellentmondó állításokkal. Ezekre mind itt kitérni nincs lehetőség. Megpróbálom röviden, csak a legfontosabbakat kiemelni:

A ’19-es kommün utáni ceglédi zsidó ellenes rendelkezéseket sorolja fel a szerző, melyeket a városi képviselő testület hozott, ill. javaslatként a testületben elhangzott, de el nem fogadott; megemlítve a város szerte máig rendelkezésként számon tartott tervezetet, hogy a zsidókat tiltsák ki a strand használatából. Hogy ez mennyire nem valósult meg, ezt a szerző később maga is említi, valamint a mai napig közismert tény Cegléden, hogy a strand avatója alkalmából 1933-ban rendezett úszóverseny egyik számát az akkor 14 éves Beck Mihály nyerte (akiről fentebb már megemlékeztem), és a győztes zsidó kisfiúnak Ifj. Horthy Miklós adta át az érmet.

Végső István a város „átlagon feletti” antiszemitizmusát annak az Erdei Ferencnek az 1937-ben írott „Futóhomok” című szociográfiájával IS véli bizonyítani, aki egyrészt ezt a művét 27 évesen írta (ami még magában nem lenne baj, ha a fiatal kor kellő tapasztalattal párosul), aki életében –bevallottan- egyszer járt Cegléden, és nem utolsó sorban, akinek egész élete, politikai és tudományos munkássága vargabetűk sorozatából áll és hitelessége, tisztessége egészében megkérdőjelezhető. 

Ezt írja Erdei 1937-ben: „Cegléd antiszemita. Csak németországi méretek alkalmasak annak a szigornak a felmérésére, amellyel itt a zsidóságot kezelik…(…) Nyílt utcán legritkább eset, hogy nem zsidó zsidóval menjen végig. A városi képviselőtestületben állandó a kifakadás ellenük, s a házak falain a legváltozatosabb zsidó ellenes fölírások olvashatók nap-nap után. Van nyilaskeresztes párt is, de az antiszemitizmus nem ezek által szított düh: általánosabb annál.”

Már ez a 4 mondat is számos aggályt vet fel: Hogyan győződhetett meg a 27 éves Erdei azon az egy napon, amikor Cegléden járt minderről, honnét tudhatta hitelesen, hogy milyen állapotok vannak Németországban? Az 1936-37-es ceglédi állapotokat az akkori németországiakkal egy lapon említeni, pedig –mondjuk ki- egyenesen ostobaság.

Ugyancsak ostobaság számon kérni a ceglédieken, hogy „nem zsidó zsidóval” nem megy az utcán. Mikor „mentek” volna együtt? Munkaidőben mindenki dolgozott, a szabadidő pedig akkoriban felekezeti alapon volt szervezve, a katolikusok a katolikus körbe jártak, a reformátusok a református körbe, stb., a zsidók pedig szintén egymás között töltötték a szabad idejüket. Utalva édesanyám fentebb leírt gyermekkorára, a legjobb szomszédi viszony ellenére sem „jártak együtt az utcán” a Rosental családdal. Ezek is dolgoztak, azok is, más templomba, más időpontokban jártak, máshol töltötték a szabadidejüket –ha volt ilyen-, nem is igen volt alkalom az utcán „együtt sétálgatni”.

Végső István kiemeli a városi képviselőtestületben erősödő zsidóellenes hangokat, valamint a „Városháza szócsövének tekinthető Ceglédi Hírlapban” egyre gyakrabban megjelenő „uszító cikkeket”, első sorban Dr. Szomorú István tollából. Nem ellenőriztem ezen cikkek gyakoriságát az akkori Ceglédi Hírlapban, de a tanulmányban idézett cikkben is arról panaszkodik a szerző, hogy a „megszülető zsidótörvény” ellenére „a mi városunkban a zsidóság sorsa mitsem változott. Ugyanazokban a pozíciókban, kereskedelmi és szellemi őrállásokban látjuk őket, mint két-három évvel ezelőtt…” Mindez 1938-ban íródott, tehát EGY évvel Erdei ominózus könyve után! Nincs itt ellentmondás?

1941-ben Endre László alispán elrendelte a zsidók kitiltását a fürdőhelyekről. Ennek ellenére Cegléden „a ceglédi szélsőjobb követelésére” csak 1943 januárjában zárták ki a zsidókat a strandról.

Igencsak ellentmondásos Végső István interpretációja a zsidó földek elvételével kapcsolatban, ugyanis 1943 tavaszán Cegléd vezetősége „az országos kormányzat általpreferált Vitézi Székkel szemben …a zsidó mezőgazdasági ingatlant igénylő világháborús veteránok helyett inkább a ceglédi szegény parasztsághoz és a középosztályhoz tartozó személyeket támogatta abban, hogy zsidó földet kapjanak”. 

Ebből Végső erre következtet: „Ebből is látható az a megalkuvást nem ismerő „lokálpatrióta” antiszemitizmus, amely a ceglédi városatyákat fűtötte, hogy még a kormányzattal szemben is hajlandók voltak szembeszállni….figyelemre méltó, hogy a város vezetése milyen nagy vehemenciával igyekezett a kormányzat által megkövetelt intézkedéseket túllicitálni, vagy egyéni módon alkalmazni.”  Véleményem szerint ezt a logikai bukfencet már nehéz követni.

Így érkezünk el 1944 végzetes eseményeihez: Az ország németek általi megszállása március 19-én, a Sztójai-kormány intézkedései, országosan egyre inkább korlátozták a zsidók jogait. Ezeknek ellenállni, a közigazgatásban bármilyen funkciót betöltő személy számára minimum egzisztenciális kérdés volt, de ennél még súlyosabb szankciókat is vonhatott maga után.

Ennek ellenére Fehérdy Albert rendőrkapitány „személyesen, vagy rendőrségi alkalmazottak útján értesítette zsidó ismerőseit, hogy rejtsék el (a beszolgáltatandó rádió) készülékeiket.

A zsidók utazását megtiltó rendelet életbe lépése után, „a későbbiek során életbe lépett szigorítások ellenére a rendőrség vezetője (Fehérdy) adott ki saját felelősségére utazási engedélyeket zsidóknak.”

A nyilasok rendőri felügyelet alatt álltak a Sztójay-kormány ezt megszüntető rendeletéig. Cegléden is zsidók ablakait verték be, de az elszabadult indulatok megfékezésére maga a Ceglédi Hírlap –honnét veszi Végső István, hogy „irónikusan” ?  -szólít fel, „mert azzal egy jottányit sem segítenek a helyzeten”.

1944. április 28-án kiadott rendelet alapján Cegléden is elkezdődött a zsidók gettóba való költöztetésének kidolgozása. Dr. Sárkány Gyula már akkor 25 éve hivatalban lévő polgármester, sokáig hezitált, levelezett az országos szervekkel, hogy milyen formában valósítsák meg a gettót Cegléden. Május 8-án létre hozta a Zsidó Tanácsot, „akiket a hitközség választott meg a soraiból”. Dr. Bársony Ernő és dr. Jász Jenő ügyvédek, dr. Engel Farkas rabbi és dr. Ranschburg Dénes voltak a Zsidó Tanács tagjai. Feladatuk volt a gettósításban való segítség és a kapcsolattartás elősegítése a városi szervek és a zsidók között. Felszólították többek között a zsidókat, hogy kövessék az utasításokat, mivel „Fegyelmezetlenségedért a közösség szenved!”

A gettó terve május 20-ára készült el, amelyben elrendelték, hogy a zsidóknak május 22-én be kell költözniük a kijelölt házakba.

A zsidókat 28 házba költöztették, szétszórtan a városban, de a zsidók ezeket a „sárgacsillagos” házakat reggel 6 és este 21 óra között elhagyhatták. „A korabeli Magyarországon ez szinte liberálisnak tekinthető kijárási szabadság volt.” – ismeri el maga a szerző is.

A gettósított házakból kijáró zsidókat a nyilasok által atrocitások érték, Fehérdy rendőrkapitány ezután minden utcában rendőrt posztoltatott, ahol zsidóknak kijelölt házak voltak. A gettó házaiban viszonylag jó közegészségügyi állapotok voltak, „szemben például több hazai gettóval és gyűjtőtáborral, ahol ekkorra már a tisztiorvosok és polgármesterek sok esetben tífusz elleni oltások alkalmazását rendelték el.”

1944. június elején dr. Sárkány Gyula polgármestert és Fehérdy Albert rendőrfőtanácsost –feljelentés után- Jaross Andor belügyminiszter elhelyezte Ceglédről. Mindkettőt zsidó- és angolbarát tevékenységgel, valamint a kormány rendelkezéseinek megszegésével vádolták meg.

Mindkét személy tevékenységét a háború után népbíróság tárgyalta és felmentette őket. Fehérdy Albert további sorsáról nincs információm, de dr. Sárkány Gyula magas kort ért meg, közel 100 évesen halt meg. Visszaemlékezései megtalálhatók a ceglédi Kossuth múzeumban. 

A polgármester és a rendőrkapitány eltávolítása után két héttel, június 17-én deportáltak nagyjából 530 zsidót Ceglédről Kecskemétre, innét június 25. és 27. között vitték őket Auschwitzba. „A ceglédi imaházban a mártírtáblára 525 áldozat nevét vésték fel.” 

Összegzésképpen elmondható, hogy Végső István kijelentése, miszerint „a II. világháború előtt Cegléd hírhedt volt a zsidógyűlöletéről, élen járt a zsidók megkülönböztetésében”, sem a saját tanulmányában leírtak, sem pedig a fentebb említett visszaemlékezések ismeretében nem tűnik megalapozottnak. Mivel a történelem –sajátosságából következően- nem egzakt tudomány, az olyan minősítések, mint az „élen járt”, „hírhedt volt”, stb., stb. teljességgel szubjektívek és ezáltal tudománytalanok.

Cegléd a két világháború között egyike volt a sok hasonló jellegű településnek, amely ugyanúgy nem tudta magát kivonni az akkori európai és országos politikai tendenciák alól, ahogy más város, vagy akár más ország sem tudta. Maga Végső István említ meg tanulmányában számos példát, amely a ceglédi hatóságok próbálkozásait mutatja, hogy hogyan és hol keresték a kisebb-nagyobb kibúvókat az országos rendelkezések betű szerinti megvalósítása alól. Ezzel a szerző maga mond ellent summázatának. A ceglédi nép pedig –eltekintve a nyilas, hangadó kisebbségtől- békében megvolt a város zsidó lakóival, széles körben elterjedt antiszemitizmusról szó sem volt. Az egyszerű emberek előtt a zsidó orvos, ügyvéd, kereskedő nagy tiszteletben állt. A St.gallen-i rabbi, Schmelzer H. Imre, aki maga bácsalmási születésű, mesélte nekem a 80-as években, hogy Bácsalmáson az egyszerű parasztemberek a jámbor, becsületes zsidókat „Máriás zsidóknak” nevezték, ez volt ott a lehető legnagyobb dicséret, amiben zsidó részesülhetett. Már az ő neve –Imre- Szent István királyunk szent fiának neve, melyet egy rabbi családban kapott az 1930-as években, mutatja, hogy zsidó-keresztény ellentétről abban az időben, egy alföldi kisvárosban aligha lehetett beszélni.

Ennek ellenére tény, hogy a magyarországi zsidók nagy részét megsemmisítették, keresztény ismerőseik, szomszédjaik nem álltak ki védelmükben. Ez azonban nem vezethető vissza az „antiszemitizmusukra”. 

Mindenki először is a saját életét, a saját családját védi. Ugyanígy nem álltak ki az emberek akkor, amikor a háború utáni megtorlások, kitelepítések jöttek, amikor a papokat deportálták, ölték meg, vagy a „kulákokat” vitték el, tették földönfutóvá éppen a fentebb említett Erdei Ferenc alkotta és felügyelte „kulák-listák” alapján, annak az Erdei Ferencnek, akinek az extrém ceglédi antiszemitizmusra vonatkozó megállapítása Végső István tanulmányának „sarokkövét” képezi.

Utólag persze el lehet ítélni az akkori embereket, hogy miért nem védték meg zsidó ismerőseiket, szomszédjaikat, barátaikat? Ezen írás elején idézett Helmut Kohl-i kifejezés, a „die Gnade der Geburt”, éppen erre vonatkozik. Akinek megadatott, hogy a „késői születés kegyelmében” részesülhetett, az nem került bele az akkori konfliktusba, amely életről-halálról szólt, nem állítódott ilyen választás elé, nem hozhatott –mai szemmel nézve sem- rossz döntést. Ezt mai szemmel számon kérni az akkori embereken teljességgel tudománytalan és amorális. 

Ennek ellenére voltak olyanok, akik kiálltak az üldözöttek mellett, akár életüket is adva értük. Ilyen volt Maximilian Kolbe atya, akit ma már szentként tisztelünk, de Végső István, mint a Yad Vashem Kutatócsoport tagja, bizonyára több ilyen bátor ember nevét is ismeri.

Hasonló hírek

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét

spot_img
spot_img

Friss híreink

Milliókkal húzta le idős áldozatát

A Ceglédi Járási Ügyészség vádat emelt egy nővel szemben,...

2024 végre az ingatlanpiac éve lesz?

    A gazdasági válság hatásai még mindig erősen érezhetőek egyes...

Mit kell tudni a falusi CSOK-ról?

    A különböző állami támogatások, kedvezményes hitelek népszerűsége az elmúlt...

Két világbajnoki aranyérem

WBL-WKL Nyílt Amatőr K-1/Muay-Thai/K-1 Light/Freeboxing/MMA Világbajnokság! 14 ország, 65 egyesület,...

Magyar Péter Cegléden

Május 18-án a piac előtt a Kossuth térre várta...