Több mint 10 éve találkoztam Máriával. Ó nem “Mária Nénivel”, mert ez ellen már akkor tiltakozott – betöltve a 80. évét. Első találkozásunk után, látva frissességét, kitűnő autóvezetését, dicsértem.
– Mária, csodálom életerejét, életkedvét. Van titka?
– István, van. Nagyon egyszerű: Nem érek rá megöregedni!
Ma már 92 éves. Kerestem. Találkoztunk a napokban.
– Mária, de jó, hogy szót tudunk váltani. Egy telefonszámra van szükségem.
– Várjon egy kicsit. Eszembe jut! … Igen! Diktálom….
– Mária, engedje meg, hogy “udvaroljak”: arcán, mozgásán az évek nem hagynak nyomot.
– Tudja, itt lakom a város gyógyvizes fürdője mellett. Reggelente jövök, úszom egyet, aztán elüldögélek a meleg vízben. – Ha már beszélgetünk, hadd tegyem fel a bennem alvó kérdést: évtizedek óta ismerjük egymást, miért nem tegeződünk?
– Mária, ha megengedi?
– István, ettől kezdve tegeződünk!
– Kezedet csókolom, Mária! (S a fiatal, 92 éves megölelte a 80 évest.)
– Valamikor azt mondtad, – nem felejtem el, – “nem érek rá megöregedni!”
– Igen, ma már egy jelszavamat is naponta gyakorlom: kocogok és kacagok!
– Ez minden? Ennyi lenne a titkod?
– Nem tudom, nem tudom… Csak még annyit: mindenkit szeretek, mindenkit szeretek…
Néhány másodpercig hallgattunk. Talán nálamnál is jobban meglepődött a szívéből felbukkanó vallomástól. Aztán néhány szó még erről-arról. Aztán valami zavartság a köszönésnél, én mondtam: “kezét csókolom”, ösztönösen válaszolta: “viszontlátásra!” – alighogy kimondtuk, egyszerre mosolyogtuk egymás felé: Szervusz!
A kép illusztráció!
