Hideg, metsző szél kavarta a szitáló esőt az elhagyatott, rosszul kivilágított Köztársaság úton a késő esti órákban.
Az autólámpa fényénél inkább érzékeltem, mint láttam, hogy valami szokatlan történik a sötétbe borult járdán. Fék, fordulás. A járdán fekvő, viszonylag jól öltözött idős, magatehetetlen nőt igyekezett talpraállítani egy középkorú férfi – sikertelenül…
No, már csak ez hiányzott a tizenhárom óra munka után – gondoltam, de a negyven éves orvosi múlt már beindította a jól ismert reflexeket. Az asszony szatyorkájából jól hallható üvegcsörömpölés, a jellegzetes lehelet könnyű diagnózist ígért. „De hát a részeg embernek is lehetnek egyéb betegségei” – a feladat világos volt. Mentőt kell hívni. Az eddig tevékenykedő férfi megkönnyebbülten adta át az irányítást és távozott. Eközben két középiskolás korú lány szállt le a kerékpárjáról és próbálta az ismeretlent talpra állítani – kevés sikerrel.
A mentőre várakozás percei a hideg, barátságtalan időben csak vánszorogtak. „Menjetek el nyugodtan lányok, én úgyis megvárom a mentőt” – ajánlottam, az időjáráshoz képest kissé alulöltözött fiataloknak. „Nem, köszönjük maradunk.”
A helyzet bő tíz perc után sem változott, csak az eső kezdett komolyabbra fordulni. „‘Menjetek lányok!” – ismételtem meg az ajánlatot. „Nem, maradunk, megvárjuk a mentőt, ez nálunk lelkiismereti kérdés!”
Lányok! Utólagos engedelmetekkel én ezt a mondatot – mint egy szép ajándékot – most képzeletben felakasztom a város karácsonyfájára. Ha több ilyen ember él közöttünk mint ti, akkor valószínűleg nem lesz egyedül.
Dr. Habony Pál
