A lelkes – főleg családtagokból, ismerősökből álló – közönség nem fukarkodott az elismeréssel. A vörösre tapsolt tenyerek, a záródal utáni ölelések mind-mind arról szóltak, hogy tetszett az előadás. De mint minden, ez is véget ér. Ilyenkor az ember általában mit tehet:kézenfogja a még mindig a színpad és a sikeres előadás keltette eufóriában leledző gyermekét, kiragadja a szürke valóságba és hazaballag vele.
Most nem így történt.A műsor után a színház udvarán családi karaoke-partyval folytatódott a program, ahol a gyerekek fergeteges hangulata átragadt a szülőkre is, akik ettől felbátorodva – vagy csak azért, hogy ne valljanak szégyent gyermekeik előtt? – mikrofont ragadtak és együtt énekelték az ismert rajzfilmzenéket és divatos slágereket egészen éjfélig.
Majd – ahogy az a mesében lenni szokott – megígérték, hogy soha nem hagyják abba az éneklést, a zenélést, hisz (ahogy ezt már megtanulták): “A zene az kell, mert körülölel, így nem veszünk majd el …”
