Néha megkapom feddésképpen, hogy a természetről, a környezetről jelzők sokaságával és már-már túlzó pátosszal írok. Nem tudok másképpen beszélni róla: kezdettől fogva szeretem a természetet, erdők és vizek mélyét faggató bolyongásaim során megtanultam csodálni, tisztelni is. De azt hiszem, eredendően tényleg neveltetésemből fakad ez a látásmód… Szülőfalumban a fárasztó nyári munkák idején is szinte kötelező családi program volt tiszavirágzást nézni. És kitörölhetetlenül emlékezetembe vésődött a kép, amint őszi kukoricaszár-behordáskor édesapám a készülő szárkúp csúszós rézsűjén térdelve-állva, levett kalappal nézett a krúgató darvak után, amíg az utolsó is eltűnt a távolban. Mi ez, ha nem a természet nemes egyszerűségű himnusza?!
– A másik terület, ami láthatóan foglalkoztat: a történelem nagy titkai, kérdései, eseményei a hétköznapi ember szemével. Téged ismerve, tudom, hogy ezekhez kellő mélységű kutatómunkát is folytatsz, nem csak a fantáziádra hagyatkozol…
– Ez nagyon izgalmas kérdés! A történelmi fikció lebilincselő, ám veszélyes vágtázás a fantázia birodalmában. Olyat állítani, úgy fordítani a történet menetét, hogy az akár valóságként is elfogadható legyen, ám ne írja felül a már bizonyítást nyert múltbéli eseményeket – ehhez bizony alaposan fel kell készülnie annak, aki belevág. Például egy, a hun őstörténethez kapcsolódó elbeszélés megírása előtt különféle forrásokból tanulmányozni kezdtem a hunok hódításait, életmódját, ruházatát. Álmomból felriasztva is fújtam a Svájcban lévő Val d’ Anniviers-i völgy rovásírásos emlékeit, a hunok hadjáratait, gabonatermesztését, téli öltözetét, – a családom és a baráti köröm már könyörgött, hogy inkább doktoráljak hunológiából, csak kíméljem meg őket az engem foglalkoztató információ-özöntől – végül a szurokkal vízhatlanított téli bőrnadrág éppúgy kimaradt a történetből, mint a svájci írásbeliség…
Az előkészülettel, kutatással együtt jár az általános ismeretszerzés is. Rákeresel a lexikonban a tatárokra, közben megakad a tekinteted egy régi szón: táragy-gyökér. A “lásd még” és “vesd össze” utalások nyomán innen eltalálsz a sertésbetegségekig, onnan továbbjutsz a bakonyi makkoltató, félvad tenyésztésig – végül másfél-két órai olvasgatás után áttekintő képet nyersz a zirci apátság történetéről…
De félretéve a tréfát, valóban sok apró részletre kiterjedő adatgyűjtés előz meg egy ilyen írásművet. Helyén kell lennie mindennek időrendben és földrajzilag, nyelvi és történelmi szempontból ahhoz, hogy a képzelet-szülötte alakot vagy cselekményt hitelesen a valóság kárpitjába lehessen szőni!
– Honnan tudtad, hogy tehetséged van az íráshoz, voltak „irodalmi előzmények” a családban?
– Mélyen betűtisztelő volt ugyan a családom, de írásra előttem senki nem vetemedett. Bármennyire igyekszem, nem tudom felvázolni a mostani elkötelezettségem felé vezető egyenes irányt. Hetedik osztályos koromban díjazásban és elismerésben részesültem az Állami Biztosító irodalmi pályázatán, s korosztályomhoz illően végigverseltem a középiskolai diákéveket is – tehát kétségkívül voltak “tehetségemre” utaló jelek a múltban… Ám három évtizedes hallgatás után magam is meglepődtem, amikor a kockás füzetlapokra gördülni kezdtek az értékesnek hitt mondatok. Az első írásom születése önmagában egy “bordajanis” történet! Ha receptje lenne, az úgy kezdődne: végy egy digitális fényképezőgépet… Az új géppel lefotóztam egy hatalmas, csupaodú farönköt a Körös partján, s egy tréfásnak gondolt versikét költöttem hozzá. Egy szépérzékkel megáldott munkatársnőm csúnyán leszidott az otrombaságomért. Szégyenemben másnapra megírtam a “Manók Fája” című természet-mesét. Többen azt állították, hogy jó – én meg elhittem: azóta írok.
– Az elbeszélések jó részének címe már ismerős lehet a ceglédieknek lapunkból. Mi alapján válogattad éppen ezt a 43 írást a megjelenő kötetbe? Van valamilyen rendező elv?
– Hét-nyolc éve, amikor az első történeteket papírra vetettem, nem gondoltam, hogy az írás folyamatos “lelki szükségletté” válik számomra. Azonban – mesélő, anekdotázó alkat lévén – a visszajelzésekből hamar ráéreztem annak az ízére, milyen fantasztikus lehetőség szóval, gondolattal adni másoknak: megérinteni az emberek lelkét, vagy csupán derűssé tenni néhány szabad percüket! A könyvben szereplő történetek elsősorban az emberi sorsok ösvényén, sokféle élethelyzet keresztútján vezetik végig az olvasót. Ezek a keresztutak néha meglepő furcsaságokat rejtő kitérőket jelentenek, máskor végigszenvedett golgotát… Rendező elv annyiban nyilvánul meg, hogy a válogatás sorrendjével és néhány természeti leírás beiktatásával valóban érzékelhető az évszakok körforgása is.
– Mindig foglalkoztatott, hogyan „készül” egy írás? Te egy-egy impulzív élményből – mintegy ihletre írsz, vagy inkább a múlt emlékeit gondolatban hosszan görgetve alkotod meg a meséid?
– Eszmélésemtől kezdve vizuális ihletettségű vagyok. Ahogyan négy-öt évesen, az alkonyat félhomályában a kemencepadkán üldögélve, fantáziám olyan “mesteri módon” formált felém kúszó farkast a szekrény lábából, hogy sikoltozva hívtam kívül dolgozó édesanyámat – ugyanúgy indul el a történet a folyómeder kövezésében talált bélyeges tégla, egy bicikliző kisgyerek rossz kormánymozdulata, sajátos emberi magatartás vagy egy felhőket tükröző holtág láttán. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy csak látott élmények adnak ihletet! Néha váratlanul sehova sem illő töredékek, puzzle-darabkák bukkannak fel a gondolataim között. Talán olyan impulzusok ezek, amit a tudatalattim érzékel a környezetemből… Mindenesetre ettől még játékos fantáziájú, ám normális hétköznapi embernek tartom magam – és nem is akarok más lenni, másnak látszani!
Eleinte szinte azonnali reakcióként elkészültek az írásaim, amit sorozatos javítgatás, csiszolgatás követett. Az utóbbi időben türelmesebbé váltam: címeket, vázlatokat, jegyzeteket hurcolászok magammal és magamban; hagyom érlelődni, kiteljesedni a gondolataimat. Ti, szerkesztők vagytok szenvedői, hogy még így is gyakran “nyúlok utána” egy-egy leadott anyagnak! De azt hiszem, az alkotásban, a teremtésben nem is létezik befejezett szépség…
A Királyok menedéke című könyv 2000 Ft-os áron megvásárolható
a bemutatón és a következő elérhetőségeken: tel:+36 30 2432911,
email:joannes.borda@gmail.com történt egyeztetés után.
Névjegy:
Borda János 1955-ben született Csanyteleken, parasztszülők második gyermeke. Irodalmi késztetése szinte bizonyosan a szüleitől hallott családi vonatkozású históriákból és a Tisza-ringatta ősi bölcső legendáiból fakad.Hetedikes diákként elismerő jutalomban és méltatásban részesült az Állami Biztosító irodalmi pályázatán, egy árvízről szóló elbeszéléséért. Szentesen érettségizett az Ipari Szakközépiskolában, majd ugyanitt töltötte sorkatonai szolgálatát. Leszerelése után megvalósította a lelke mélyén őrzött álmot: a természetben, – s azzal eggyé vált ritmusú szívveréssel – élni. Vadőrként helyezkedett el a csongrádi Május 1. Vadásztársaságnál (ehhez az időszakhoz kötődnek például „Bagó”, „Csonkakezű Szent Orbán” és „Kikötő, karácsonykor” című írásai). Később Lajosmizsére került, családot alapított. Munka mellett erdész- és vadgazdasági képesítéseket szerzett. Tizenkét évig végezte az embert próbáló, elhivatott munkát, mielőtt végleg szögre akasztotta a vadászpuskát. 1993 óta Cegléden él pedagógus feleségével, három gyermeket neveltek fel.
Ifjúságának lírai szárnypróbálgatásait hosszú hallgatás követte. Ebben az időszakban a képzőművészetre irányult a figyelme: lázas közlésvággyal alkotta tollrajzait és grafikáit, majd nagy türelmet, kézügyességet igénylő szaru- és agancsfaragványokat készített. Szépirodalmi alkotásait 2008-ban kezdte papírra vetni, azóta rendszeresen jelennek meg írásai a Ceglédi Panorámában.
