Továbbmegyünk Ásotthalomra, megkeresni az ottani gyűjtőpontot is. Már sötét van, mire a faluba érünk. A gyűjtőpontot elsőre nem találjuk meg, viszont az út mentén belebotlunk egy iraki családba, és egy afgán fiúkból álló csapatba.
Először a fiúkkal elegyedünk beszédbe. Teljesen kimerültek, az egyikük már szinte önkívületi állapotban van a fáradtságtól. Ő már enni sem tud, a kekszet kiöklendezi. Mégsem tudjuk őket meggyőzni arról, hogy rendőrt hívjunk és elvitessük őket az első gyűjtőpontig. Mint mindenki, ők is az ujjlenyomattól tartanak. Végül elköszönnek és elindulnak gyalog a sötétben.
Ezután az iraki család következik. Apuka, négy gyerkőc és terhes anyuka, nagy pocakkal, kimerülve. A forgatókönyv ugyanaz. Hasztalan győzködés az ujjlenyomat miatt. De nincs idő, mert közben látjuk, az afgán fiúk futnak vissza. Elől a legidősebb fiú, karjaiban testvére. A legyengült öccs nem bírta tovább, az út mellett esett össze. Lefektetjük, eszméletlenül fekszik a fűben. Sírnak, eddig tartották magukat, de most feladják, öccsüket látva, testben és lélekben összeomlanak. Hat napja gyalogoltak, két napja nem ettek már. Nincs mese, hívjuk a mentőket, majd a rendőröket. A mentő úgy 20 perc után megérkezik. Elsősegélynyújtás után az eszméletlen Ramit (így hívják) infúzióra kötve elviszik. Legidősebb bátyja vele tarthat. A sérülés oka egyszerű: mint menet közben kiderült, karját a határon való átkelés közben a kerítés végighasította. A sebek olyan mélyek, hogy kórházban kell összevarrni.
Két rémült öccs ott marad velünk, sírnak a félelemtől. Teljes az elkeseredettség, végül az időközben kiérkező polgárőrökkel megbeszéljük: elvihetjük őket a legközelebbi gyűjtőpontig. Nem fog minket hatósági atrocitás érni, sőt a polgárőrök előttünk mennek. Mire visszaérek a többiekhez, az irakiak is eltűntek. Őket nem látjuk többet.
Mindenütt vaksötét van, ember sehol, ezért elindulunk haza. De nem jutunk messzire. Pár kilométerrel arrébb egy 2 nőből és 8 fiúból, férfiből álló csapat baktat a veszélyes út mellett. Megállunk, almával és keksszel kínáljuk őket. Aztán megint elkezdődik a győzködés. „No police, no camp” – ez minden második mondatuk. Közben két percenként megáll mellettünk egy-egy autó, ahonnan sötét alakok hajolnak ki: „Vienna? Münich? euró?” – kérdezik. „No, no maffia” – jön a válasz.
A helyzet reménytelennek tűnik, ezért feladjuk. Elindulunk vissza az autókhoz, de két fiú utánunk kiált. Hívjuk mégis a rendőrséget, nem bírnak továbbmenni, mivel napok óta gyalogolnak. Erre iszonyatos veszekedés tör ki. Érvek pro és kontra. Végül 20 perc alatt mindenki feladja, hívhatjuk végre a hatóságot. Szírek és irakiak. Damaszkus, Daara, Zabadani, Bagdad, elveszett családok és családtagok. Fényképek és fájdalmas emlékek. Egy volt iraki rendőrtiszt is van közöttük. Meg egy szír apuka, aki a háborúban elvesztette feleségét, szüleit és több gyermekét. Egyetlen életben maradt kisfiához igyekszik, aki már Svédországban van. Hisztérikus idegállapotban van.
A rendőrségen nem tudják megmondani, mikorra tudnak kijönni. Másfél óra didergős várakozás következik az egyre hidegebb éjszakában. A rendőrséget újrahívjuk, de közlik, nincs emberük intézkedni, várjunk tovább. Barátaink a motorháztetőre dőlve próbálnak melegedni, annyira fáznak. Végül összedugjuk a fejünket és újra tárcsázunk. „Mi lenne, ha elvinnénk őket a saját autóinkon Röszkére?” – kérdezzük. „Csakis saját felelősségre” – jön a válasz. Bevállaljuk? Naná. A rendszámunkat azért bediktáljuk a központnak, hivatkozhatunk erre és az ügyeletes tisztre is…
Elindulunk az első körre. Azonban utunk az 5-ös számú főúton félbeszakad. Egy rendőri kordonon némi magyarázkodást követően túljutva, egyszer csak emberek százai tűnnek fel szemben, a sötétben. A menekültek ismét elindultak gyalog Budapestre Röszkéről. A második kocsiból hárman kipattannak és eltűnnek a tömegben. A mi utasaink kitartanak, velük végül eljutunk a röszkei gyűjtőpontra.
A második kör sokkal simább és gyorsabb. A rendőrök együttműködően és beletörődve legyintenek ránk mindenütt. Végül két nőt és öt férfit sikerült a röszkei táborig eljuttatnunk.
Innen már nincs tovább. Hullafáradtak vagyunk. – „Laci mehetünk?” – „Persze! Kata (önkéntes társ) fokhagyma-krémlevessel vár minket Cegléden”. Ennél jobbat el sem tudunk képzelni egy ilyen nap és éjszaka után fél háromkor. Már csak 150 kilométer és két óra autókázás választ el minket Ceglédtől…
Ceglédi önkéntesek Röszkén
Kép:
1. A cikk írója kislányával
2. A ceglédi adományok egy része. Három lakás telt meg adományokkal…
3. A szögesdrót
4. Buszra váró menekültek
