– Mégis hogyan jutottál arra az elhatározásra, hogy itthoni életedet hátrahagyva elindulsz külföldre?
– Egyszer csak jött az az érzés, hogy el kell indulnom és felfedeznem a világot, így fogtam magam és elutaztam Új-Zélandra, ahol 3 évet éltem. Tulajdonképpen itt találtam vissza a művészethez és itt született meg bennem az elhatározás, hogy ha már művészet, akkor menjek a hagyományos úton és iratkozzak be a Képzőművészetire. Elkezdtem nézelődni a lehetőségek után és rátaláltam Spanyolországra, pontosabban Valenciára. 2006-ban felvételiztem az ottani képzőre, ahol 2007-ben el is kezdtem a tanulmányaimat. 2012-ben végeztem, majd 2013-ban visszatértem Magyarországra, azóta itt alkotom.
– Különböző helyek, különböző kultúrák és emberek. Milyen tapasztalatokkal, érzésekkel gazdagodtál a külföldön töltött időd során?
– Bárhova mentem a világban egyből otthonra találtam, minden egyes országban imádtam lenni, a különböző sajátosságai miatt. Londonban a nyüzsgést, a kultúrát, az embereket, Új-Zélandon a nyugodtságot, a természet fantasztikus erejét, a szabadságérzetet szerettem és azt, hogy ott az emberek még tudnak mosolyogni, egymás iránt érdeklődni, bíznak egymásban, mert nem hazudoznak, becsületesek. Spanyolországban, pedig az tetszett, hogy az emberek igazán szeretik és élvezik az életet. Szeretem a spanyol nyelvet, a kultúrájukat, a kinti művészeket és alkotásaikat, a napsütést, a mediterrán partot a friss gyümölcsökkel és zöldségekkel…
– Jut eszembe, hol találkoztál a japán harcművészettel, az aikidóval?
– Az aikidóval is Új-Zélandon kerültem először kapcsolatba és szerelem volt első látásra. Azóta, azaz már körülbelül 12 éve foglalkozom vele. Az aikidó, az emberekkel való kapcsolódásra és együttműködésre tanít és arra a harmóniára a testben és a tudatban, amellyel a világban bárhol biztos talpakon tudsz állni.
– Ennyi csodálatos élmény után milyen volt a hazatérés?
– Érdekes volt 10 év után visszajönni. Jó újból a barátok, és a család közelében lenni. Egyelőre még csak most ismerem meg az itteni művészvilágot, de eddig szerencsém volt, mert nagyszerű művészekkel és kurátorokkal, kulturális menedzserekkel találkoztam. Budapest szuper hely, rengeteg izgalmas programmal és emberrel. Itt is pezseg az élet. Természetesen szülővárosomba, Ceglédre is rendszeresen ellátogatok, itt kicsit feltöltődök, megpihenek, és újult erővel térek vissza a pörgésbe.
– Mesélj egy kicsit az itthoni munkáidról. Művészi tevékenységeidben mi ihlet meg a leginkább?
– A jelenlegi alkotásaimban a különböző társadalmi “láthatatlanság” koncepciójával foglalkozom. Saját életutamból kiindulva, mivel én is sok helyen éltem, utaztam, így a bevándorló, nomád szerepében voltam. Foglalkoztat ennek a helyzetnek a megélése, politikai megítélése és ennek kivetülései a társadalomra. Jelen pillanatban festményeken dolgozom, illetve belefogtam egy stop-motion – képkockánként beállított és rögzítési eljárást jelent, mely később mozgóképpé áll össze – animációba is, amit remélhetőleg hamarosan befejezek. Szintén sok korábbi munkám alapját képezte régen a kartográfia – térképrajzolás – koncepciója, a térkép, mint önreprezentáció, illetve belső iránytű a kortárs világban. A BZS50 műteremben dolgozom, ahol építészekkel, grafikusokkal és webdesignerekkel osztozunk a tereken. Valamint benne vagyok egy kurátori workshop/residency szervezésében is.
– Nagyon sokrétű vagy. Mi a legközelebbi cél, amit kitűztél magad elé?
– Most a fentebb említett projekten dolgozom, és ha minden jól megy, akkor lehetőségem nyílik egy galériában saját kiállításra, ez még folyamatban van. Szeretnék még tanulni, jobban koncentrálni a művészeti projektjeimre, akár egy mesteri vagy doktori képzés keretében, amit külföldön végeznék el. Jelenleg ennek a tervezésén, kivitelezésén is dolgozom. Egy kortárs nomád vagyok…
– A tapasztalataid alapján mit tanácsolnál az embereknek, hogy harmóniában tudjanak élni egymással és a környezetükkel?
– Belülre kell figyelni, érzékelni a finom változásokat magunkban. Érzelmek, reakciók nélkül megfigyelni magunkat különböző szituációkban. Amint így látjuk a kibillenéseket, úgy könnyebben tudjuk azt korrigálni. Illetve nagyon fontos az, hogy minden egyes érintkezésnél egy másik élőlénnyel, legyen az állat, növény, vagy ember, érezzük át azt, mintha mi ők lennénk, és intuitív módon figyeljük és érezzük, hogy milyen lehet az ő helyében. Mindig azt tegyük a másikkal, amit magunknak is kívánunk. Szerintem talán ez a legfontosabb.
