– A házat Fekete János egykori postai tisztviselő és birtokos építtette feleségével 1929-ben. Két gyermekükkel lakták Jánossal és Olgával. – meséli a ház történetét Maya, – amikor a szülők elhaltak, már csak Olga néni lakta a házat, 8 évvel ezelőtti haláláig. Bezárkózva élt, miután többször is betörtek hozzá. Sokan gondolták, hogy itt sok érték lehet. Volt, hogy megkötözték úgy vallatták, adja elő a kincseket, de nem voltak, így csak a vitrinben lévő porcelánokat törték össze a betörők. A ház aztán évekig lakatlanul állt, mert János bácsi két gyermeke nem tudott megválni a sok emléket rejtő háztól, reménykedtek, hogy hazaköltözhetnek Pestről. De végül letettek erről.
A fiatal pár kalákában, barátokkal újította fel a házat másfél év alatt, hétvégéken reggeltől estig itt voltak. A férj – lévén építőiparban járatos – sok kapcsolattal rendelkezett és maga is sok mindent saját kezűleg készített a házba, például az új bejárati ajtót, mert a régi olyan mértékben tönkrement, hogy nem lehetett megmenteni, de a kovácsoltvas ajtórács maradt a régi. A gipszstukkókat leszedték a nappaliban és miután épületszobrászok restaurálták visszakerült a helyére, felújították a gyönyörű csillárt is, és a hatalmas, kétszárnyas belső ajtókat. A fiatal pár egyébként is szereti a régi tárgyakat, bolhapiacok, vásárok látogatói. A házban személyes régi tárgyak is vannak: a dédi foteljait csak áthúzták, de a szép régi karfát nem újították fel, hadd látsszon rajta az idő, a bejáratnál pedig ott áll a mama régi varrógépe, amelyen a Kováts kastélyba varrta a ruhákat a kisasszonyoknak.
– A házban egyébként nem sok minden maradt, mert a tulajdonosok már előzőleg kiárulták. Az építkezés alatt viszont nagy meglepetés ért minket, amint a 2-3 méter magas elvadult orgonát irtottuk, egyszercsak a telek végén felfedeztük, hogy vannak épületek. Kiderült, hogy van egy cselédlakás, fáskamra, gazdasági épületekből álló rész is a kert végében, ennek felújítása még várat magára.
– Az igazság az, hogy nem voltunk felkészülve ekkora érdeklődésre, sőt így, hogy már vége az építkezésnek, néha már sok is. – teszi hozzá a férj. – Két éve lakunk itt és amikor a régi kerítés le lett bontva és látszott a ház, a bicikliúton álltak az emberek, az autósok lassítottak. Örülünk, hogy ilyen örömet tudtunk szerezni, de ez – lehet, hogy meglepő – egy egyszerű ház.
– Egy idős bácsi még az építkezés alatt megállt beszélgetni, – folytatja Maya – ő mondta, hogy ez a ház a kisebbek, egyszerűbbek közül való, amelyek valaha a Széchenyi úton és környező kis utcákban voltak. Volt itt négy bejáratos körkastély is, de a lakótelepek építésekor mindent leromboltak. A bácsi mesélte, hogy mikor bontották ezeket a szép, régi házakat, az emberek ujjongtak, hogy jönnek az új panelházak. A mi kis házunk – hangsúlyozom – nem kastély, csak egyszerű polgári ház, mindössze 120 nm-es, és csak a manzárdtető miatt tűnik nagynak.
– Nagyon sok munka volt vele és még lesz is, mire minden a helyére kerül, de szeretünk itt lakni. – szögezi le a családfő. – Tetszik minden régi repedés, ahogy a történelem átjárja a falakat, de ezzel együtt látható a kezünk munkája is, amit beletettünk. Egy új ház soha nem lenne ilyen hangulatú…
