Fehér szirmok

A temetőbe indulok. Nem a millió mécslángú napon. Akkor zavar a suhanó és susogó özön. „Mi újság?” „De régen …!” Csak magam. A kövek, keresztek emlékeztetnek, de én emlékezni akarok. A magány mélyéből merülnek fel a gondolatok.

Fehér krizantém a kezemben. Temetőrózsa. Isten kertjébe kívánkozik. Szél szálazza szirmait. Fehér lelkek. Rezzennek lépéseimre. Mintha sóhajtanának. Szavakat, verssorokat.

 *

A csend a fülé. A csönd a léleké. A halál? „ …egyike a legszebb magyar szavaknak.” (Radnóti Miklós) Az utolsó tátott kilehelés. Az élet? Élénk, eleven zene. A múlt kút. A jövő felhő. A volt kegyetlenül lesújtó. („Anyám volt” – József Attila)

*

A nép természeti bölcsessége jut eszembe. „A gondolat itt sarut oldva / Fölnéz a hívó csillagokba.” (Juhász Gyula) E világban az elmúlás is élettartalmú: elvégezte a dolgát, elaludt a gyertyája, utána ment őseinek, üresen hagyta csizmáját, letette a kanalat. A dalok szavai sem sötétek: „Meglátom a mennyben háznépem.” „ Megnyerte magának az örökös békét!” „Hallgatott Isten hívó szavára.” „Eljutott a céljáig.”

*

A sors drámaíró, a nyelv megszólaltatója. Sír. Iskolai feleletben ige is, főnév is. S mi emberakarat nélküli! – jelentésük bár összefonódó, eredetük szétváló. Azonos csillagjegyen születettek véletlen találkozása.

Sír… „igében” születtem, szülőt így temettem, „főnév” előtt állok, az „ige” igáz most. „Mi sírva élünk, ők meg boldogok.” (Ady Endre) Vigasz? S igaz az élők hite? – „ki földbeszállsz és néma / emlékedet óvja / majd az időtlen idő!” (Radnóti Miklós)

*

A ceglédi református öregtemetőben. Az élet – a halál! – legrettentőbb hangja: az első rögök visszhangos dobbanása. Ekkor (a Sors a rendező) egy oldalt álló anyuka karjában felsír kisgyermeke. „Az Élet él és élni akar.” (Ady Endre)

*

(Szél sodor egy fehér szirmot, száll Föl. Egy Lélek…)

Koltói Ádám