Patara városa ma nagyon kicsi, szinte jelentéktelen, de csak addig, amíg az idegen nem szembesül a ténnyel, hogy itt született Szent Miklós püspök. Amikor a gépem nagyon közel és már ereszkedve közelítette meg évekkel ezelőtt Adanát, nem is gondolhattam rá, hogy pár nap múlva ipari nagyvárosok között cikázva Aytekin Polat professzorral Miklós püspök földjén is fogok tisztelegni a Szív püspöke emlékének.
Közelgő Mikulás napja felé minden szakrális patinát letörölve erről az emberről, néhány gondolattal érdemes a valós történeti háttérből és máig meglévő kultuszából kiemelve bemutatni. Sajnos, ezt annál inkább célszerű megtenni, mert mostanság nagyon kevesen juthatnak el Patara, Myra környékére. Ismert a mai politikai helyzet, vagy ha mégis odajut valaki – akkor Antalya „mindent visz” és a helybéliek nem is olyan készségesek, mint 10-15 éve.
Ki is volt Miklós püspök? Mint említettük Patarában született és a kisázsiai keresztényekkel kapcsolatos egyházi szolgálatot választotta, majd Myra püspöke lett. Bár biztos adatunk kevés van életéről, annyi biztosnak látszik, hogy amiből az újkori kultusza táplálkozik, az egy nagyon szegény család titokzatos módon való megajándékozása volt. Érdekes módon az, hogy őt igazából az utazók és a vándorkereskedők patrónusaként tisztelték inkább, ez teljesen elhomályosult. Persze, nem meglepő ez. Szinte mindegyik keleti-nyugati keresztény szent esetében megfigyelhető hasonló jelenség.
Soha elégszer el nem mondhatóan kifejezem, milyen hálásnak kell lennem török barátomnak, hogy bejárhattam a vidéket. Az egyetemi „ideológiai háttér” az volt, hogy sárgabarack és japán naspolya kutatóként (vagyis érintett voltam) ültetvények sorát mutatta be. Hát így mentünk Patarába, Myrába és ha már ott volt a tenger, azt sem lehetett kihagyni. Szándékosan profán oldalról mutatom be Szent Miklós kultuszát, mert talán a ma mindenben kétkedő, szkeptikus felfogású emberek értelme-szíve jobban kinyílik előtte az ünnepre. Meg hátha nem csak csoki mikulás-majszolásba silányul Miklós püspök emléke.
Örömmel megtapasztaltam, hogy a helyiekben él egy kevés, de tiszteletteljes viszony a kereszténység irányában. Nézhetők az emlékek, a régészeti dokumentumok az ország anyagi lehetőségeihez mérten kezeltek, még olyan helyeken is, mint Antakyában (Antiochia volt!), ahol az apostolokat meglátogatta a Szentlélek. És ami még érdekes lehet, a művelt török tanár, kereskedő, vagy egyszerű kisember is tisztelettel beszél e monumentumokról.
Ennek kellene természetesnek lenni, hiszen a palmyrai vagy aleppói biblikus cserepek elpusztítása nem kifejezetten kulturális hőstett volt Szíriában! Miközben ők irtandónak tekintik a keresztényeket. Évszázadokra ejtettek sebet olyan terroristák a civilizált emberek lelkében és kultúra tiszteletében, amit kérdés – mikor – lehet feledtetni. Pedig lenne baj ha tudnák, hogy olyan eszme, vallás nevében járnak el, ami sem az alaptételeikkel, sem a hétköznapokkal nem áll harmóniában. Ők nem tekinthetők az iszlám hiteles követőinek – csak ölni szeretnek.
Épp Miklós püspök volt az, aki nemcsak ajándékkal vitt örömet, hanem megmentett embereket a lefejezéstől és a hajótörés következményeitől. Sajnos, mára Szent Miklós földjét is megérintette a lőpor szaga és a TNT-töltetek, de szerencsére most csend van; Polat barátomtól tudom, ott most csak kisebb problémák vannak.
Tudom, most messzire kalandoztam Szent Miklós ünnepétől, de ez is hozzátartozik, hogy egy tisztelet, egy kultusz életképszerűen megmaradhasson a későbbi századokra is. Ha csak annyi fog belénk égni, hogy azért, mert valakinek más a világképe, más a napi cselekvéseit irányító rugója – de máskülönben tisztességes – attól lehet a felebarátunk. De ha a másik letarolása, kizsákmányolása a sajátja, sokat kell tennünk a Szeretet Szentjével a kereszténység megmaradásáért. Akkor még azt a szerencsétlen embertársukat is képesek lesznek elviselni, akinél a politikai nézet már-már hitként él, de akkor intő jel – vele értelmetlen akár vitatkozni is. Sajnos, elég sokan vannak ilyenek, ezért nem kell sehová sem elutazni.
Most azért erre az estére tegyük félre a tüskéket, inkább egymás talpából húzzuk ki a fájó „micsodákat”. Egymásra nézzünk szeretettel, legyen egy-egy barátságos és biztató szó. Fel lehet állni a szegénységből, igaz, de nem szóvirágokkal és százakra rúgó állami tisztségviselők hadarásaival, hanem a valós helyzetismerő emberek gyógyító szereivel. Ilyen puttony tartalomra még sokáig lesz szükségünk, de gyermekeinknek, unokáinknak, dédunokáinknak, embertársainknak – mégis igyekezzünk őszintén örömet varázsolni.
ESDÉ
