Tűnődő látogatás Mihály atyánál

Ahogy beérkezik az ember Albertirsa főterére, templomok koszorúja veszi körül. A torony keresztje szabja meg irányomat. A plébánia bejárata mellett mintha fogadna Nepomuki Szent János szoboralakja. (Később megtudtam, ez Albertirsa legrégibb szobra, a XVIII. századból.) Tessék csengetni! – szól elhaladtában egy hölgy, látván toporgásomat. Amint a csengő felé nyúlok, ismerős hang száll elő az udvar mélyéről: Nyitva van! KISZEL MIHÁLY plébános, MIHÁLY ATYA áll a lépcső előtt. Már várt? Hidegben, kabát nélkül. Nem fázom – mondja –, de ezek a virágok igen, majd beviszem őket. Lehajol, megérinti a didergő leveleket. Először megmutatom, hol élek – int befelé karjával. A földszint a hivatal. Sorra nyitja az ajtókat. Majd a nagy közösségi terembe lépünk. Hosszú asztal, körötte tizenkét (!) szék, mélybarna fényű faragott szekrények, a falakon a léleknek is tág teret nyitó festmények. Az áhítat csendjében, fényében, illatában időzünk. Menjünk az emeletre – vezet tovább az Atya –, ott van a lakásom. Vezessen! – kérem, s meglepődöm, milyen friss ritmusban halad a lépcsőkön. A dolgozószobába irányít. Elhalad a könyvespolcok előtt, s mint a hárfás a húrokat, ujjaival érinti a köteteket. Hellyel kínál. Hogy kezdjem?… Zavaromat nyílt, nyugodt, barátságos tekintete csillapítja. Kissé felemelkedik, előrehajol – ezt mindig megteszi, amikor nyomatékosítja szavait vagy visszafogva gondolatainak iramát, a lelke szól halkan.

– Ugye megkérdezi – mint tették, teszik sokan –, hogy miért jöttem el Ceglédről? – tereli el a mocorgó csendet a beszélgetés elől. – Petróczi atya mondogatta: „Mihálykám, Cegléd rajta van a térképen.” Ezzel arra célzott, hogy nagy hely a város, viszont a közvélekedés szerint kisebb helyre kerülni lefokozást jelent. De én már korábban mondogattam, előre jeleztem a püspöknek is, hogy ha hatvanéves leszek, akkor kérek egy könnyebb helyet. Cegléden húsz évet szolgáltam, 2004-ig. Szinte végig építkeztem (a templom felújítása, plébánia, kántorház, a csemői templom megépítése), nyugalmasabb, csak papi munkára vágytam. Egyébként az építkezés adott sok és szép feladatot Lakitelken is (1981 és 1984 között), ahol először lettem önálló lelkész. S itt fordult is életem: Korompai atya látta a munkámat – ő volt az elődöm Cegléden, apámként szerettem –, aranymiséje, nyugdíjba vonulása után  kért, hívott Ceglédre.

–   Hogyan sikerült beilleszkednie Albertirsán?

–  Jól. Jól érzem magam. Alapelveim vezéreltek: az ember mindenhova saját magát viszi; mindenütt emberek vannak; ha én elfogadok mindenkit, engem is elfogadnak. Tizennegyedik éve vagyok itt – egy evangélikus többségű városban –, nagyon jók a kapcsolataim a lelkészekkel és minden hívővel. A várt könnyebbség azonban nem következett be teljesen, mert hozzám került Ceglédbercel és Mikebuda is. Sokat dolgozom. Ahogyan édesapám mondta: Olyan az ember, mint a fuvaros lova: odafelé egyik szemével alszik, visszafelé a másikkal. Misék, temetések, jegyesoktatás, bibliaórák, igeliturgiák… – nagy levegőt vesz, felcsillan a szeme -, négy szeretetotthonba járok idős emberekhez, ők úgy tudnak várni! Nem engem, hanem azt, Akit viszek nekik. Mindig mondják: Atya kérem, magát reggelig elhallgatnánk! Tudják mit, én reggelig szívesen beszélnék – válaszolom. Elneveti magát ezen a kissé önironikus közlésen. Estére nagyon elfáradok. Leülök oda Ádám helyére, és csak bambulok. Vagy ha könyvet kezdek el olvasni, hamar elszunyókálok.

–   A paphiány miatt is… – végig se mondom, az atya keze lendül, hangja felerősödik.

–  Nem paphiány van, keresztény családokból van hiány! Ráadásul: az elvilágosodott világban a fiatalok nem hallják meg a hívást. Kevés gyermek is születik. Ezt tartotta a régi mondás: Egyet szülni az Istennek, egyet a hazának, egyet az apának, egyet az anyának, egyet a szaporulatnak.

–   Mihály atyát idézem: Papok nem potyognak az égből. Ön miért választotta ezt a hivatást?

–  Nem tudom megmagyarázni racionálisan, de nem irracionális az ok: egy másik, nem földi síkon dőlt el. Nem én akartam pap lenni, hanem Más. Vívódtam a döntés előtt. Pannonhalmán negyedikes gimnazista voltam, amikor egy idős atyát látogatott meg egy házaspár négy gyermekkel. Sajgott bennem a kérdés: Uramisten, nekem erről le kell mondanom?! De erősebb lett a hívás Fentről.

–  Ha valakivel kapcsolatba kerülünk, ösztönös megérzéssel ismerjük fel lényének lényegét. Ezt én kiegészítem korábbi tapasztalataimmal, beszélgetéseink élményével. Atyám – bocsássa meg merészségemet! – én így látom Önt: az Ember, aki pap. Isten jó teremtménye. Természetes, gazdag és nyílt szellemű-lelkű. Homo!

–  A helyemen vagyok a létezésben. Nekem is vannak hibáim, bűneim. De az inga a kilengés után mindig középen áll meg, a hit és a harmónia gravitációjának erejével. Amit mondok, maga még jobban érti: Nincs meg az emberi szónak a kellő becsülete, hiányzik a kimondott szó szentsége. Pedig egy kanál mézzel több legyet lehet fogni, mint egy hordó ecettel.

Nemcsak a szüleimtől örökölt egészséges psziché határozza meg a jellememet, hanem tapasztalataim is. A türelem. A hitoktatáson – még Cegléden – megismertem egy aranyos, kitűnő tanuló kislányt. De nem volt megkeresztelve. Kértem erre. „Atyám, az én családom nem ilyen…” – szabadkozott. Három év múlva megjelent a misén, s elém állt: „Kérem Atyám, tessék engem megkeresztelni!” Tehát megérett erre. Tanulság: a hitre nevelésben nem szabad kényszeríteni. A közösséghez tartozó áldozatvállalás: Pannonhalma, 1961. Harmadéves gimnazisták voltunk, s titkos megbeszélésen elhatároztuk, hogy az ’56-os forradalom ötödik évfordulóján sötét ruhában jelenünk meg az órákon. Elénekeltük a Himnuszt, de ennek okáról egy szót sem szóltunk. Történelemtanárunk csak ennyit mondott: „Nincsen fölösleges áldozat. Olyan az, mint a búvópatak: eltűnik a föld alatt, s majd valahol elő fog törni forrásként.”

Megszólal lent a csengő, az Atya lesiet, keresik. Jól jön nekem néhány perc – bátorsághoz. A következő kérdéshez. Keresem, válogatom, rakosgatom a szavakat. „Kerülő úton” közelítek a témához.

–  Atyám, azt a könyvet, amelyet kaptam Öntől (Élet az élet után), már elolvastam…

– Igen, értem… Tudja, sokat gondolok az elmúlásra. Egyre többet, ahogyan öregszem. Nyugodtan megírhatja: betegségek is szorongatnak, – a pap is ember. A szívem… Koszorúereim „ki vannak sámfázva”, naponta négyszer szúrom magam, cukor…, más bajjal is kétszer vitt el a rohammentő. Volt infarktusom is. Amikor az intenzíven feküdtem, székely vicceket meséltem a beteg társaimnak.

–  Nem fél?

–  Igazából nincs bennem félelem, sem rettegés. Óriási a kíváncsiságom inkább. Milyen lehet az a pillanat, amikor e világból átlépek a másikba, amikor kilépek az időből az örökkévalóságba. Amikor Jézus szemébe fogok nézni – ezt hiszem! –, s Ő azt mondja: Sokat botladoztál, de mégiscsak kitartottál. A halál?… Régi parasztházban laktunk. A vastag sárfal miatt két ajtó volt, egy külső és egy belső, köztük széles küszöb. Ezen mentünk át, mentünk be. De ott nem laktunk. Ilyen a halál. Ezért nem kell tőle félni, mert csak átlépünk rajta. Hasonlóan látta Gárdonyi Géza is: Egy ajtó becsukódik itt a földön, s egy másik kinyílik az égben. De… Most az Atya hangja kissé fátyolos lesz, szemében szűkül a fény. De – folytatja – eszembe jut egy idős tanárnő. Mindig kért: Tessék azért imádkozni, hogy már meg tudjak halni, elég a szenvedésből! S amikor megérezte a vég közeledtét, feljajdult: Jaj Istenem, most mi lesz velem?! Gondolok erre…

Hallgatunk. Engem meghat, elérzékenyít ez a kitárulkozó őszinteség, ez a magát Istennek ajánló, mégis test-vérű társlény. Kisimul Mihály atya arca, előrehajol. Úgy fekszem le minden este – hangja és tekintete tiszta fényű –, hogy így fohászkodom: Uram, ha kellek még Neked, akkor reggel ébresszél fel; ha nem, akkor légy hozzám irgalmas! Mivel még ma reggel is felébresztettél, azt üzented, folytassam a küldetésem ezen a földön.

–   Hogyan? – terelem az Atya gondolatait e világi jövőjére.

–  2018-ban lesz az aranymisém. Beadom a nyugdíjazási kérelmet. Cegléden szeretnék egy kis lakást venni. Amíg tudok autóval járni, szívesen besegítek majd a környező falvakban. Sokat olvasok új teológiai könyveket – kiemel néhányat a szekrényből –, próbálok haladni a változásokkal. Uram, ha szükséged van rám erre a munkára, odaadással vállalom.

Máris…? Pedig három órán át beszélgettünk. Kikísér. Mint egy kiserdő, olyan a kert. Utánam szól: Nézze, ezek a fenyők elérték a templom tornyát. Felnézek. A fák lombjai közül előkéklik az ég, arcára süt a nap. Ahogy áll mozdulatlanul, talán Tiziano megfesti Föntről ezt a – szentképet.

Koltói Ádám