A ceglédi Kossuth Lajos Gimnázium jelenlegi és volt tanárai, dolgozói és diákjai nevében búcsúzom tőled, nem csupán tanáromtól és kollegámtól, hiszen Te sokkal többet jelentettél nekem.
Tanári diplomádat 1956-ban szerezted az Állami Pedagógiai Főiskolán Szegeden, tanári pályádat tanárjelöltként 1955-ben kezdted a Budai úti általános iskolában, majd hat évig a Földvári Károly Általános Iskola tanára voltál. Ries Ferenc megüresedett helyére hívott téged Radványi Józsi bácsi a gimnáziumba 1964-ben, s ezért beiratkoztál az egyetemre és megszerezted a középiskolai matematika szakos tanári diplomádat is az ELTE-n. A gimnáziumi 28 év alatt nagyon sok diákot tanítottál, öt osztálynak voltál osztályfőnöke. A diákjaidról minden fontos dolgot tudtál, minden diákoddal törődtél, szinte pótanyjuk voltál, de természetes, hogy leginkább azokkal találtad meg igazán a hangot, akiknek matematikus lelkük volt.
1957-ben kötöttél házasságot Tóth-Czifra Mihállyal, Miska bácsival, akinek 50 éven át voltál mindenben hű társa. Számodra a család mindenek felett álló volt. Tudtad magad háttérbe szorítani, hogy Miska bácsi úgy tudja végezni a munkáját, ahogyan tette évtizedeken át. Soha egyetlen percig nem kovácsoltál előnyt abból, hogy ő volt az igazgató, sőt…
Tamás fiadat mérhetetlenül szeretted és nagyon büszke voltál rá. Halálával valami végérvényesen megváltozott az életetekben. De tudtad, hogy a családnak, főleg a négy pici unokának szüksége van rád. Az az érzésem, hogy törékeny alkatod ellenére Miska bácsiban is te tartottad a lelket.
Bármikor találkoztunk, mindig sokat meséltél az unokáidról. Mindegyikre büszke voltál, hiszen kiváló képességű és sikeres mindegyik. Andrisról tudtam a legtöbbet, hiszen őt én magam is tanítottam, de sokat meséltél Julcsi és Zoli eredményeiről is. Legutóbb pedig Böbi doktori disszertációját mutattad büszkén, de fájó szívvel mesélted, hogy a védésen egészségi állapotod miatt már nem tudtál ott lenni. Megígérted azonban neki, hogy elolvasod, s kicsit szégyenlős mosollyal vallottad be, hogy már a címét sem érted.
41 éve ismerlek. 41 évvel ezelőtt kezdtem a gimnáziumot. Az osztályunk téged kapott matematikatanárnak. Az első hetekben lehetett jelentkezni a matematika szakkörre. Én akkor valamilyen okból kifolyólag nem jelentkeztem. Te csak annyit mondtál: „Jössz te még az én utcámba!” Igazad lett, mint annyi mindenben. Azóta is a „te utcádban járok”, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. Az első matekversenyemen megyei negyedik helyezést értem el. Én akkor úgy gondoltam, hogy ez nem pálya nekem. Te viszont azt mondtad: „Mucikám, ez fantasztikus!” És elhitetted velem, hogy ez nagyon jó eredmény, és van keresnivalóm ezen a területen. Azt hiszem, itt kezdődött el az igazi együttműködésünk, ami egészen a legutóbbi időkig tartott.
Megadatott nekem, hogy még néhány évig együtt is taníthattunk. Az első napon, amikor bementem az iskolába, felajánlottad, hogy tegeződjünk. Nehéz volt megszokni, hogy egyik pillanatról a másikra tegezzelek, hiszen a saját szüleimet sem tegezem. Leginkább csak azzal a kompromisszummal sikerült, hogy többnyire hozzátettem azt is, hogy Böbe néni. Ezt persze néha sérelmezted, de én úgy éreztem, hogy a tisztelet így kívánja. Sokszor éreztem, hogy érdemtelenül, sokkal jobban bízol bennem, mint én saját magamban. A köztünk lévő majd három évtizednyi korkülönbség ellenére gyakran kérted ki a véleményemet egy-egy feladat megoldása kapcsán, még legutóbb is, amikor otthon meglátogattalak.
Amióta nyugdíjba mentél, évről évre vittem neked a versenyfeladatokat. Nagyon örültél nekik, mert ezzel kicsit úgy érezted, nem szakadtál el az iskolától, a tanítástól, ami az életed volt. Imádtál tanítani. Élvezted, ha olyan diákoknak magyarázhattál, akiknek felcsillant a szeme, amikor megértettek valamit, valami szépet a matematika világában. Gyakran veszem észre magamon, egy-egy reakciómban, mondatomban akaratlanul is azt közvetítem a diákjaim felé, amit és ahogyan tőled tanultam.
Gyakran mondtad a matematikai definíciók kapcsán, hogy azok a legtömörebben, de hiánytalanul tartalmaznak minden szükséges információt. Se többet, se kevesebbet. Ez jutott eszembe, amikor megláttam a gyászjelentődet. Csak a leglényegesebb információkra szorítkozik. Ebből talán csak három szó lóg ki: Non omnis moriar – nem halok meg egészen. Jobban belegondolva viszont ebben a három szóban benne van minden. Hiszen nagyon sokan, nagyon sokat köszönhetünk neked. S amíg mi élünk, te is ott élsz a lelkünkben.
Non omnis moriar.
Drága Böbe néni! Köszönök mindent! Isten Veled!
Volter Etelka
