Pál Feri atya előadását hallgattam tavaly nyáron. Érdekes volt a téma, a házasságról, párkapcsolatokról beszélt. Nagyon értékes gondolatokat fogalmazott meg. Egy mondata különösen megragadta a figyelmem: „Konfliktus nélküli kapcsolat nem létezik”. Az a kapcsolat, legyen az házasság, szerelem, szülő-gyermek viszony, barátság, kollegiális együttműködés, ami mentes a nézeteltéréstől, az álságos, nem valós, hamis.
A kijelentés a fejemben maradt, de nem foglalkoztam vele tovább, mígnem az elmúlt hetekben újra rám köszöntött, belépett az életembe. Gary Chapman egyik könyvében hasonló üzenet szerepelt, illetve az osztályomnak tartott foglalkozást az iskolapszichológus, ahol szintén elhangzott az, hogy konfliktus nélkül nincs kapcsolat. Úgy érzem, ha ennyiszer találkozom ezzel a megállapítással, akkor foglalkoznom kell vele. Ismerek embereket, akik konfliktus nélkül élnek, éltek. Mindig tudtam a viszonyukat szemlélve, hogy elfojtják az érzéseiket, sérelmeiket, véleményüket, azért, hogy ne bántsák meg a másikat. Azt vallom, hogy az elnyomott, elhallgatott érzések jó esetben robbannak és az addig óvni kívánt kapcsolat vesztét okozzák. Azt, ami felgyűlik, amit lépésenként kellett volna feloldani, megbeszélni, megoldani, a végső és nagy szembesítés idején már nem lehet orvosolni. Ez a jobbik eset, a rosszabb az, amikor az elfojtó a féken tartott indulatai miatt megbetegszik és felemészti magát.
Emberek vagyunk, érzelmekkel, gondolatokkal, kialakult értékrenddel, napi rutinnal, ritmussal. Szerelmünk is ember az imént sorolt jellemzőkkel. Olyan csak a mesében létezik, hogy minden tökéletes, hogy egy pohár vizet pont oda tesz a másik, ahová én tettem volna, sőt a pohár víz valójában jelentéktelen és nem fontos. Apró dolgokon nem szabad fennakadni, apró dolgok esetén felül kell vizsgálni magunkban, hogy szóra érdemes-e az adott kérdés. Azonban nagyobb horderejű kérdésekben, gyerekvállalás, költözés, stb. nem szabad tűrni és hallgatni. Fel kell vállalni a konfliktust, mert azzal épp megtartjuk a másikat és nem elveszítjük. Azonban a vitának kulturáltnak kell lennie és nem lenne szabad átcsapnia veszekedésbe. Húsz évig éltem konfliktus nélküli kapcsolatban, ezt követően az első vita igencsak meglepett, nem tudtam, hogy mit kezdjek a kialakult helyzettel. Szerencsére a konfliktuskezelés tanulható, illetve ahogy megismerik a pár tagjai egymást, úgy tanulják meg azt is, hogy a másikkal hogy érdemes és lehet vitázni. Vannak emberek, akik szeretik átgondolni, átrágni azt, ami a párjukat zavarja, amivel a másik nem ért egyet. Ez nem azt jelenti, hogy ők makacsul hajthatatlanok, pusztán csak időre van szükségük. Az is lehet, hogy nem fogják elismerni, hogy a másiknak igaza van, de a tetteik megváltoznak, és ez tükrözi azt, hogy meghallották a kérést, az esetleges kritikát. Mások azonnal belátják, ha hibáztak vagy érvekkel meg tudják győzni a párjukat arról, hogy tudatosan tették azt, amit tettek. Teljesen mindegy, hogy milyen személyiségek vagyunk, mert tudunk változni, alakulni, fejlődni, ha ésszerű gondolatokkal találkozunk. Mindez azonban, csak úgy lehetséges, ha felvállaljuk a konfliktusokat, ha elmondjuk a véleményünket, ha meg tudjuk fogalmazni, hogy mit miért tartunk helyesnek, illetve, ha meghallgatjuk a másik ellenvéleményét és eljutunk arra a szintre, amikor egy-egy vita nem durvul veszekedéssé. Vizsgálják meg a kapcsolataikat és ne várják meg a végső robbanást! Kezeljék tudatosan a konfliktusaikat, mert konfrontálódás nélkül nincs valódi kapcsolat!
Kis Erzsébet
(A kép illusztráció.)
