13.3 C
Cegléd
2024. április 15. hétfő
spot_img

Napjárású

Amíg várok rá a cukrászda teraszán, hasonlatokat keresek: Hogyan tudnám képszerűen bemutatni magasba ívelő karrierjét? Az ötletek kérészek, aláhullanak. Talán ez: Mint a Nap, amely delelője után nyugtára ereszkedik.

Kismotor berreg be mélázásomba. Magas, könnyű léptű férfi indul felém. Leveszi a bukósisakot. Most ismerem meg. Mosolya jellemazonosító. Kéznyújtásával megelőz: DR. SZENTPÉTERY KÁLMÁN közgazdász, ny. elnök-vezérigazgató.

–  Látom, csodálkozol, hogy ezzel a kis járgánnyal jöttem – tessékel maga elé. – De ne tekintsd ezt sorsfordító jelképnek. A városban ezzel szoktam közlekedni.

–  Eszembe jutott, hogy amikor bejáróként négyesben utaztunk a vonaton (Hajdu Bandi, Kisfaludi Péter, te és én), úgy dobáltuk fel a témákat okfejtve és viccelődve, mint a labdákat. Egyszer szinte bocsánatkérően közölted: Fiúk, ezentúl szolgálati autóval járok. Idézzük fel életutadat, amelyet gyalogszerrrel kezdtél.

–  Élénkek az emlékeim, kivéve anyai nagyapámról, aki folyami hajóskapitányként eltűnt a második világháborúban. Apai nagyapám evangélikus kántortanító volt. A nagymamák a kor társadalmi hagyományainak megfelelően a családi otthont ápolták. Szüleim mindent megtettek értem és húgomért. Édesanyám a Táncsics iskolában tanított, ma 89 éves, negyvenhat éve él özvegyen.

–  Mert édesapád…

–  1972 júniusában az EVIG vezetői tragikus autóbalesetet szenvedtek, hárman meghaltak, köztük édesapám, aki főkönyvelője volt a cégnek. Szellemisége és jelleme mindmáig kísérője életemnek. Talán nem is kell őt bemutatnom Cegléden.

–   De én megteszem, ismertem. Szép szál férfi, magas a szakmai képzettsége is, jó kedélyű, jó humorú. Mint te…

–   A termetét biztosan örököltem.

–   Meg az ambícióját, a kiegyensúlyozottságát.

–   Minta ő nekem.  Nem tudatosan, „erőlködve” követem, bennem él lelkileg, áthat a szelleme. Döntéseimkor mindig megkérdeztem: Ő mit tenne? S még valami nagyon fontosat köszönhetek neki: a hithez vezető utat, a felismerést. Amikor meghalt, egyetlen reményem, lehetőségem (!) maradt, hogy még találkozni fogunk. Ha nem hiszünk a túlvilágban, végleg elveszíthetjük szeretteinket.

–   Konfliktusok nem zavarják meg nyugalmadat?

–  Csak percekig. Kezelni tudom a helyzetet. Ha probléma adódik, annak van megoldása is. A kezdeti érzelmi hullámokat le kell csillapítani az ész fegyelmező erejével.

–   Optimista vagy.

–   Igen, de arra törekszem, hogy ez reális optimizmus legyen. Elemezni, mérlegelni kell a tényeket és a lehetőségeket. Ha irreális a cél, nem kell küzdeni érte.

–   Karriered úgy emelkedett fölfelé, mint a gyorslift, szintről szintre.

– Az adódó lehetőségekkel mindig éltem. A közgazdaságtudományi egyetem iparkarára, gazdaságszervezési szakágazatára jártam. A mikro-közgazdaságtan (vállalatok) érdekelt elsősorban. Utána Cegléden kezdtem el dolgozni a VIKUV-nál. Egyre magasabb pozícióba kerültem: adminisztratív vezető, gazdasági üzemvezető-helyettes, üzemigazgató-helyettes, majd 1990-től a budapesti központban gazdasági igazgató 1996-ig. Nagyon szép és hasznos időszakot jelentett a cégnél eltöltött húsz év: kitűnő kollégák, nagyszerű eredmények, gazdag vezetői tapasztalatok… Előremutató sikert jelentett például a munkavállalói résztulajdonosi program megvalósítása, – nem a menedzsment akarta bezsebelni a tulajdont, így minden dolgozó kapott tulajdonrészt. 1996-ban a Nagybani Piac Rt. gazdasági igazgatóhelyettese lettem. Három tényező ösztönzi az embert a továbblépésre: a karrier, a szakmai haladás és a pénz. Bevallom, akkor ez utóbbi befolyásolt elsősorban a családom boldogulása szempontjából. Ám a cég politikai befolyásoltsága… Másnak kellett a hely, így 1999 karácsonya előtt közös megegyezéssel szerződést bontottunk. Nagyon rosszul érintett ez a pályamegtör(et)és. Nem sokáig, mert néhány hónap múltán a Fejlesztési Bank pályázatot írt ki a BÁV vezérigazgatói állására. Jelentkeztem, sikerült. Ez már meredek utat jelentett „fölfelé”: 46 évesen első ember lettem az ország legrégebbi cégében.  (Mária Terézia alapította 1773-ban.) Itt már nem a „közgazdászság” volt a legnagyobb feladat, hanem a menedzselés, a hajóskapitányi vezérlés. Sok tucat zálogfiókunk működött az országban, öt Erdélyben; minden évben meglátogattam valamennyit, mert fontosnak tartottam a személyes kapcsolatot a dolgozókkal.

–   Milyen érzés volt belépni a „nagyfőnöki” irodába?

–   Ez azért nem akármi! – futott át rajtam a felismerés, de mivel alaposan felkészültem erre a feladatra, hamarosan úgy éreztem, a helyemen vagyok.  A BÁV-nál elért eredményeim alapján tett ajánlatot Fellegi Tamás miniszter a Szerencsejáték Zrt. vezérigazgatói posztjára 2010-ben. Életem legnagyobb kihívása előtt álltam: helytállni az ország egyik legnagyobb cégében. Viccesen szoktam mondani, hogy földrajzilag csak kis lépést tettem: a budapesti Csalogány utca egyik oldaláról a másikra; nagy lépést jelentett viszont az előmenetelemben.

–     Te lottózhattál például?

–   Megtehettem volna. Mert ha tilos a vezetőnek, az a hiedelem terjed el, hogy suskus van a dologban, s a látszatát is kerülni akarják. Bár az emberek mindig gyanakszanak a sorsolásnál. Állítom, hogy teljesen szabályos a húzás, tényleg csak a szerencsén múlik a nyerés. Egyébként tudod, mennyi az ötös találat esélye? 1 a 43 millióhoz.

–   Sokan ostromolták a céget pénzért?

–   Természetesen. Alapítványok, rászorulók. Ezeket az ügyeket kiszerveztük egy kft.-nek. Illetve egy külső tanácsadó testületnek.  Én annyira megbíztam döntéseikben, hogy behunyt szemmel aláírtam javaslataikat.

Öt év után, 2015-ben adtam át a pozíciómat. Megszűnt ugyan a munkaszerződésem, de azt is tudtam, hogy a 2014-es választás befolyásolja „továbbélésemet”. Így is történt… Nyugdíjba vonulásomig, 2016 márciusáig tanácsadói szerződést kötöttek velem.

–   Bukásként élted meg a távozást?

–   Nem. Számítottam rá, felkészültem erre, ezt a helyzetet is kezeltem. Lelkileg erőt adott a visszatekintés, az eddigi sikeres életút. A Szerencsejátéknál nemcsak vezérigazgató lettem, hanem az igazgatóság elnöke is. Egyre „magasabb” cégekhez kerültem, amelyek mind unikálisak, az ország legnagyobbjai a maguk területén. Az utolsó munkanapomon szokásom szerint gyalog jöttem le a lépcsőn, s négyszáz dolgozó állt sorfalat és tapsolt.

–   Mivel telnek mostanában a napjaid?

–   Az Aranykor Önkéntes Nyugdíjpénztár igazgatótanácsi tagja vagyok, miként az evangélikus egyház országos gazdasági bizottságának is. Most kértek föl az evangélikus fejlesztési iroda igazgatósági elnökének. Munkálkodom itthon: kertet művelek, ellátom a ház körüli teendőket nálunk és édesanyámnál. Gyakran járok Erdélybe. Már akkor odalátogattunk családostul – a Ceausescu-rendszerben -, amikor a magyar rendszámú autóval el kellett bújni a ház udvarában, nehogy veszélyt jelentsünk a vendéglátónkra. Vonz az ottani táj, s az, hogy ott lehet átérezni az igazi magyarságot, ők ugyanis a szívükben őrzik. Régi vadász is vagyok, ez a szenvedélyes hobbim. A Pest megyei vadászkamara elnöke is voltam, de nem indultam újra a tisztségért. S végre több időt tölthetek a családommal.

–   Mutasd be őket.

–   Feleségem, Marika akkor ment nyugdíjba, amikor megszülettek az ikerunokáink, így azonnal elkezdhette a nagymamáskodást. Boglárka lányunk – ő az ikrek, Zsigmond és Nimród édesanyja – a Microsoft Magyarország humán erőforrás igazgatója. Férje a MOL Magyarország informatikai főnöke. Krisztina lányunk Brüsszelben az állandó magyar képviseletet vezető nagykövet asszisztense volt, míg dolgozott. Férje szintén külügyes, ugyanott protokollfőnök. A 65. születésnapomra a legszebb ajándékot kaptam tőlük: ugyanazon a napon született meg Ádám unokánk. Húgom, Csilla egy japán export-import cég vezető üzletkötője.

–   A „magas bársonyszékekről” leszállva, a ceglédi utcán járva nem feszélyező érzés?

–   Szó sincs róla! Mélyek az itteni gyökereim. Sok a jó ismerős, megállítanak, beszélgetünk. Egyébként is, nem laktunk Budapesten, állandóan bejártam. Cegléd nyugodtabb, emberközelibb hely, mint a zsúfolt, arcokat elnyelő főváros.

–   Kálmán, magasra ívelt az életpályád. „Kifutottad” magad?

–   Elértem a karrier csúcsát. Politikai-társadalmi pályára soha nem akartam átállni, bár mindmáig nagy a külső csábító erő. De úgy érzem, tudnék még dolgozni, aki napi nyolc órát is. Tudod, ahogy ilyenkor lenni szokott: sok régi „nagy” ismerős biztosan már kitörölt a telefonjából, nem hívnak.

Koltói Ádám

Hasonló hírek

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét

spot_img

Friss híreink

Hulladékgazdálkodási közszolgáltatás igénybevételéről

Tisztelt Ingatlantulajdonosok!                                 Az alábbiakban tájékoztatjuk a hulladékgazdálkodási közszolgáltatás igénybevételéről: A...

Cegléd pártján – A Ceglédért Független Egyesület jelöltjei

A június 9-ei önkormányzati választáshoz közeledve a Ceglédért Független...

A Fidesz-KDNP bemutatta a képviselőjelöltjeit

A FIDESZ ceglédi szervezete is bejelentette a június 9-ei...

15 éves a Nia játékbolt

Idén 15 éves a Nia játékbolt Cegléden, ahol csaknem...

Válogatottságért küzdöttek

Hétvégén rendezték az U17-es korosztály második válogató versenyét. Szombaton...