A ’60-as ’70-es években bizony nem volt ritka telente az 50-70 cm vastag hó is. Egyik este beriadóztattak bennünket: kisiklott egy vonat Sárbogárd környékén. Az emberek elhagyták a vonatot, a kanyarba dombvonulat volt, szinte egy óra alatt betemette a szerelvényt a hófúvás. Egyáltalán nem lehetett látni a vonatot: 3,5-4 méter magasságban ellepte a hó. Mondták: na katonák itt a feladat, lehet lapátolni! Elkezdtük keresni a szerelvényt, a villanyoszlopok tetején lévő drótok kb. 30-40 cm-rel voltak a hó tetejétől. Áramtalanították, mi pedig ezeket átlépve közlekedtünk. Szinte hihetetlennek tűnt az egész, hogy bírjuk a munkát a hidegbe, meleg teát és ételt is kaptunk közben. Nem kellett világítani, olyan világos volt a hótól. Reggelre kiszabadítottuk a szerelvényt és a mentőszerelvény is megérkezett. Ott láttam, hogyan csalogatják vissza a sínre a mozdonyt: egy V alakú sínnel, mely egyik vége 50-70 cm, a másik vége teljesen megegyezik a sín méretével. A mentő mozdonyhoz csatlakoztatták a kisiklott szerelvényt és szép lassan felhúzták a sín pályára. Sikeres volt a mentés, mivel jó összetartó csapat voltunk.
Egyszer defektet kaptam a honvédségi autó hátsó kerekén, épp hétvége volt, az őrmester mondta, addig nem mehetsz haza eltávra (kimenőre), amíg ki nem cseréled és be nem ragasztod a kocsi gumiját. Szinte akkora volt a kerék, mint én, de szerencsére földim, Király József nagyobb szakértelmével gyorsan segített és így mehettem eltávra. Mindenkinek volt beceneve a Honvédségnél, Király Józsefnek Kundéc, nekem Csőr.
Leszerelésünk végétől visszaszámoltunk 100 napot, s vettünk szabócentit. A 100-astól elkezdtük vágni, minden nap 1 centit. Az utolsó centit megrágtuk és a csajkából a levessel együtt megettük. Egyébként mindig jóízűeket ettünk a csajkából. Szerencsére békeidőben voltam katona, a mai katonáknak is azt kívánom, hogy békében töltsék a szolgálatukat.
Józsi Bá
