„Egy asszony, aki a napba vala felöltözve…, és az ő fejében tizenkét csillagból korona; Aki terhes vala, és akarván szülni…” (Jel. 12, 1-2.) „A nap… / Az asszony szemébe süt… / s a férfi… / Ott ahol annyira nézte, keletkezik egy fény-pötty, / egy kis fény, emberi fény.” (Gyurkovics Tibor) Egy francia mondás szerint a Nap rászórja sugarát a csillagra, s ennek fényéből születik az ember. Aki először látja meg ezt a „fényjelenséget”, akinél először világol világra az új ember: DR. KOPÁR ZOLTÁN szülész-nőgyógyász főorvos.
– Ötven éve dolgozol a ceglédi kórházban. Még ma is látod ezt a fényt?
– A szívemmel.
– Lendületesen, jókedvvel érkeztél. A huszonnégy órás ügyeletből…
– Viszonylag csendes éjszaka után vagyok. Két új beteg felvétele és egy spontán szülés történt, hál’ Istennek, komplikációs eset nem.
– Az ügyelet után, másnap?
– Az most a rend, hogy el kell menni pihenni. Fontos a kikapcsolódás, a feltöltődés. Én kertészkedek, olvasok vagy unokázok.
– Menjünk vissza az időben.
– 1969.szeptember 15-én írtam alá a szerződést, azóta itt dolgozom. Most már nyugdíjasként látom el a teljes feladatkört: operálok, szülést vezetek, ügyelek, rendelésen veszek részt. A ’70-es években négy-hat orvos látott el 2400 szülést, napjainkban tizenketten – néha rezidensekkel – 1200-at. Én ötven év alatt több ezer gyermeket segítettem világra.
– Vannak visszatérő „gyermekeid”?
– Sok. Nálam szült az anya, majd kísérte hozzám a lányát. Az is előfordult, hogy az anyuka és az apuka is az én „szülöttem” volt.
– Az internetes kommentek ezeket a jelzőket sorolják fel rólad: aranyos, kedves, figyelmes, lelkiismeretes, humánus, empatikus…
– Büszke vagyok arra, hogy ötven év alatt egyetlen feljelentés sem történt ellenem. Pedig előfordulnak tőlünk független komplikációk, s az emberek különböző módon reagálnak erre. Én híresen türelmes vagyok, néha megkérnek a fáradt kollégák, hogy csillapítsam le a zaklatott rokonokat. A kommunikáción múlik minden. Alapkövetelmény: be kell ismerni, ha valami nem a vártnak megfelelően történt, s türelmesen elmagyarázni az esetet és a megoldást. A terhes nő érzékeny, jó rá a szó: másállapotban van, megváltozik a viszonya a világhoz. Meg kell érteni ezt, együttérzéssel és jó szóval segíteni.
– Mai jelenség: később szülnek a nők.
– Előtérbe került az egzisztenciateremtés. Ez a tudatos életvitel jó, de nem gyermekközpontú. A ráció erősebb az anyasági vágynál. Bár megbízható szűrővizsgálatok vannak, azt tudni kell: a kockázat az anyai életkor előrehaladtával növekszik. Társadalmi veszélye is lehet a kitolódott gyerekvállalásnak. Mire felnő a gyerek, idős szülei lesznek, nő a generációk kulturális különbsége. S mikor lehet az unokával, horribile dictu: a dédunokával játszani?! Tegyük hozzá: a férfiak sem sietik el a nősülést, tovább akarnak legénykedni, s még nem apáskodni.
– Ha már az apa… Mi a véleményed az apás szülésről?
– Egyre gyakoribb. Akkor jó, ha az ott lévő apa elfogadja, hogy ő segítő, aki fogja felesége kezét, letörli a homlokát. De ha bele akar avatkozni a folyamatba – ilyen is előfordul -, zavarja a munkát. Van olyan „bátor” férfiú is, aki visszariad, hogy neki kell(ene) elvágnia a köldökzsinórt.
– Van Cegléden otthon szülés?
– Nincs, de talán lenne rá igény. A törvény csak nagyon szigorúan körülhatárolt feltételekkel engedi meg. Orvosszakmailag meghatározó ellenvélemény a szövődmények veszélye.
– Hogyan vélekedsz az ultrahangos megmutatásról?
– Ez nem minden esetben „árulja el” a gyermek nemét, például a fekvése miatt. Nagy előnye a fejlődés folyamatos ellenőrzése, a szülők számára a felkészülés a „rózsaszín” vagy „kék” helyzetre. Viszont csökken a várakozás romantikus izgalma. Én vallom a régi bölcsességet: csak egészséges gyermeket adjon a Jóisten!
– A szülész is megszületett…
– Hadifogságban.
– ?
– Úgy történt, hogy apám, dr. Kopár Károly orvosként kint szolgált a fronton, a Don-kanyarban. Hazavezényelték szabadságra. Közben bekövetkezett az orosz áttörés, az egész csapattest odaveszett, így már nem kellett visszatérnie. Kijelölték Esztergomba egy leventeiskola orvosának. Akkor, 1944-ben anyám már várandós volt velem. A front haladt kelet felé, az iskolát kitelepítették Németországba, hogy megismerjék a leventék az ígért csodafegyvert. Apám természetesen anyámat is magával vitte. Én 1945 márciusában még a Harmadik Birodalom uralma idején születtem Németországban, Celle városában. Az anyakönyvi kivonatomon a sasos-horogkeresztes pecsét van. Az angolok foglalták el ezt a területet, s így angol hadifogságba kerültünk. Másfél éves koromig ott éltünk. Mindig eszembe jut apám nyomasztó elbeszélése. Az angolok magyar orvosokat küldtek be a felszabadított bergen-belsenikoncentrációs táborba a betegek, a megnyomorítottak ellátására. Apám elsők között látta a szörnyűségeket. 1946 októberében lett vége az én „hadifogságomnak”. A nagyszülők miatt nem Nyugatra mentünk, hanem hazajöttünk. Apám Albertirsán körzeti orvosként dolgozott, anyám orvosírnokvolt mellette. Apai nagyapám a községben kántortanítóként lett népszerű ember.Ott jártam általános iskolába, majd a ceglédi Kossuth gimnáziumba kerültem. Ekkor kapcsolódtak össze útjaink: mindketten „bejárósok” voltunk, a vonaton a kijelölt diákkocsiban kellett utaznunk.
– Hagyománytisztelő családból érkeztél.
– Ez abban is megnyilvánult, ahogyan én a keresztneveimet kaptam. Zoltán: így hívták anyám bátyját, aki elesett a fronton, e név az ő emlékét őrzi. Mihály: hogy az apai ág is megjelenjen, nagyapám nevét kaptam. A kettős keresztnév életem egyik jelentős pillanatában kínos-humoros helyzetbe hozott. Ágival esküdtünk, az anyakönyvi aláíráskor elhagytam a Mihályt, hiszen nem használom. Mindenki meghallotta a felszólítást: „A teljes nevét!” Egy pillanatra „megdermedt” a toll a kezemben; „nem tudja a nevét?” – gondolhatták.
– Hogyan lettél szülész-nőgyógyász?
– Első próbálkozásra maximális pontszámmal vettek föl Szegedre az általános orvosi karra. Az egyetemet 1969-ben végeztem el, 1974-ben szakvizsgáztam. Mindig érdekelt az újszülött érkezése. A szülészet produktív, azonnal látja az ember az eredményt: ott sír világra az eleven siker. A nőgyógyászat hosszabb távon hoz eredményt, ezt is szeretem. A ceglédi kórház új épületét 1970-ben adták át, ekkor kerültem az osztályra.
– Mi a titka a szakmai-emberi sikereidnek?
– A gazdag tapasztalat és a folytonos megújulás. A tudás fokmérője: hogyan reagál az ember a váratlan helyzetekre. Igyekszem átadni tudásomat a fiataloknak, s örömömre el is fogadják.
– Elégedetten élsz a „szakmai családban”. S a magánéletiben?
– Abban is, boldogan. De átéltem nehéz időszakot is. Az első házasságomat 1970-ben kötöttem, Éva óvónő volt. 1983-ban váratlan csapás ért minket: kiderült, hogy rosszindulatú emlődaganata van. A kezelések és műtétek ellenére 1985-ben elvesztettem őt. Magamra maradtam két gyerekkel a nagy gyászban. Majdnem derékba tört a pályám is. De a sors nemcsak újszülöttet, hanem „újjászülöttet” is ad. Ági nálam szülte három gyermekét, később elvált a férjétől. Ezután talált egymásra a két félszárnyú lélek: 1993-ban házasodtunk össze.
– S megszületett a nagy család…
– A számok nyelvén így fogalmazhatom meg helyzetünket: 5 + 7 = boldogság; öt gyermekünk és hét unokánk van. Lányaim: Lilla, aki a washingtoni katolikus egyetem angol tanszékének docense, gyermekeik: Benjámin (16) és Finn (13). Orsi kolléganőjével spanyol nyelvi iskolát vezet Budapesten, kislánya Léna (5 és fél éves). Ági három gyermekével érkezett hozzám. Szabolcs közgazdaságtant végzett, gyermekeik: Máté (10) és Gréti (7). Péter kamionozik, fiuk Ábel (6). Petrának jogi diplomája van, kisfiuk Iván (másfél éves). Hagyomány, hogy az egyházi ünnepeken összejön a család.
– Ági?
– Utazási irodában dolgozott, majd kozmetikusi képzettséget szerzett. S mivel ráérzett a fotózásra, elvégezte ezt a szakmai iskolát is. Most baba- és kismamafotózással foglalkozik, tehetségesen és népszerűen. (Ő készítette az itt közölt képeket. A főorvos világra emeli unokáját, Ábelt.)
– Ezt a harmonikus életet nem zavarja meg semmi?
– Előfordul. De megértő és konfliktuskerülő vagyok, hamar feldolgozom és lezárom az ügyet. Sétálok a városban, felülök a kerékpárra, s „kikerekezem” magamból a rossz érzést.
– Amikor világra jön kezeid között egy gyermek, gondolsz-e arra, mi vár rá az életben?
– Nekem az a feladatom, hogy jó indítást adjak neki, a többi a Jóistenre van bízva. Hiszek benne, tudod, én hívő vagyok.
– Tehát az ember(ke) isteni teremtmény?
– Isteni csoda. A legnagyobb élményem az, amikor először látom meg az ultrahangon, hogy dobog a szív, az új élet. Ecce homo!
– Furcsa ötletem támadt: ez lehetne az eredendő születésnap…
– Érdekes gondolat.
– Új, új embert még … ?
– Amíg a Jóisten megadja a lehetőséget, hogy egészséges lehessek, és szükség van rám a családban és a munkában, folytatom a „Föntről” kapott küldetést.
Koltói Ádám
