A közönséges vagy paraszt muskátli (Pelargonium zonale) a XIX. század eleje ótanálunk is egyre népszerűbb. A virágkorát a két világháború között élte, a ’60-as évektől egyre többet láttak a magyarok alpesi házakat, így megnőtt az érdeklődés a kaszkád muskátlik iránt. Oka van, hogy ezt hangsúlyozzuk, mivel a hagyományos muskátlik kevés öntözést, a kaszkádok azonban sokkal több vizet igényelnek. További gond ered a muskátli talajából, mivel szaporítani laza tőzeges földbe szokás, ami nem azt jelenti, hogy abban kell meghagyni, mert az öntözővíz kiszalad belőle, legtöbbször a kerámia kaspóba. Az öntözés meg szorgalmasan megtörténik naponta. Pedig külön készítenek muskátlinak való tápoldatot, ami a másik bajt tudná orvosolni: a tápsók hiányát. Van a hagyományos muskátliknak még egy gondja, a teleltetés, ennek már többször is leírtuk a módszerét.
Vegyük akkor elő a növényföldrajzi ismereteink, megkeresve a nemzetség igazi hazáját. Mintegy 200 faj tartozik ide, a rokonságában számos nemzetség él a Kárpát-medencében is. Dillenius 1732-ben figyelt fel a nemzetség több fajára, majd Charles L’Héritier 1789-ben a génuszokat különválasztotta; a nevet, a görög pelargósz alapján kapta, mivel a termése a gólya csőréhez hasonlítható. Cserje, félcserje; a törzse a szukkulens geofitákra jellemző. Indokolt ez a fiziognómiai alak, mert Dél-Afrika félsivatagi részén élnek. Több törzses faja valódi fás szár, gyakran néhány hajtást nevelve, sivatagi túlélőnek tekinthető. Virága nagyon egyszerű, a vadfajok mindig szimplák, mégis nagyon kedvelik a viráglátogató rovarok, mert hosszú pártacsövet képeznek, s benne a nektár mennyisége is csalogató. Különösen a lepkék, részben a poszméhek is látogatják.
Mediterrán övezetben a közönséges muskátli 30-40 éves cserjéivel is találkozhatunk, bizonyítva, hogy szívós évelő cserjék. Jól megtalálják a helyüket a társulásokban, noha alattuk sekély talajréteg található. Levélalakban a petrezselyem muskátli tér el, mely fodros és nagyon kellemes illatú; viszont nálunk csak ritkán virágzik, magot nem is hoz. A muskátlik virágmérete ugyancsak különböző, a sziromlevelek színe és mozaikossága sokféle. A paprikapiros, bordó, fehér, rózsaszín és legkülönfélébb tarka szirmú létezik. A természetes fajok forma- és színgazdagsága sokkal szűkebb, a nemesítők nagyon kitágították a muskátlik készségét a sokféleség gyarapításában. Ezideig nem ismert sárga és kék virágú muskátli, de „majdnem fekete” vad fajt ismerünk.
Egyik évfolyamtársam családja nagyon híres muskátli tenyésztő volt Vásárhelyen, Imre barátom annyira szerelmese volt e virágnak, hogy nem kis ügyeskedéssel 1971-ben elment Dél-Afrikába. Egyik legutóbbi jelentkezésekor beszámolt arról, hogy a molekuláris genetikusok sárga és kék virágú muskátli előállításán is fáradoznak. Miközben sok fejtöréssel De Candolle 12 algénuszba sorolta a 200 muskátli-fajt, forradalmi változások történtek a ’90-es években, a szisztematikában.
A 90-es években genetikai elemzések nyomán 3 kládba oszthatták a muskátlikat, amit egy kínai származású genetikus 7 kládra bontotta. Ezzel a nemesítői munka felgyorsult, kevesebb spontán próbával érnek el újabbnál-újabb formákat. Természetesen van a folyamatnak számos csapdája is, mert ha megfelelő gondossággal nem őrizzük a genetikai értékeket, a génfolyás olyan mértékű lehet, amit már nehéz lesz kezelni és helyes irányba visszafordítani.
Korántsem hihetjük, hogy a rokonsági és evolúciós kérdések megoldódtak. Legutóbb Röschenbleck és munkatársai a Fokvárosi Egyetemen más eredményre jutottak, mint más kutatócsoportok. A molekuláris genetika jelenleg fénykorát éli ugyan, persze sok súlyos kérdés mégis megoldatlan, ezt az is mutatja, hogy 250 fontos élelmiszer alapot jelentő vadfajeltűnt – erre meg nincs megoldásunk.
